2014. március 28., péntek

HÁROM FORRADALOM


"A XIV. században változni kezd a keresztény Európa lelkialkata és gondolkozásmódja, ami a XV. században mindinkább nyilvánvaló lesz. A földi élvezetek utáni szomjúság égő vággyá változik át. A szórakozások egyre gyakoribbak és fényűzőbbek, s meghódítják az emberekszívét. Az öltözködésben, viselkedésben, a köznyelvben, irodalomban és művészetben egyaránt az élvezetekkel teli élet hajhászása magával hozza az érzékiség és az elpuhulás egyre fokozottabb kifejezéseit. Lassanként az elmúlt idők komolysága és
egyszerűsége elveszti minden megbecsülését. A vigasság, a csinos, könnyed, kifinomult ízlés és a
mulatozás lesz az általános divat. A szívek eltérnek az áldozatra kész szeretettől, a Keresztrefeszítetthez való teljes odaadástól, a szentségre és örök életre való törekvéstől.
A lovagiasság, hajdan a keresztény szigor és férfiasság tündöklése, szentimentálissá válik. A szerelmeskedő
irodalom minden nemzetet meghódít. A luxus halmozása és a hozzátartozó nyereségvágy áthat minden réteget. Az ilyen morális klíma, miután behatolt a gondolkozó szellem belső köreibe, az önhittség jellegzetes tüneteit hozza magával, mint például a hiábavaló, terjengős vitákban és üres szócsatákban való kedvtelést, az okosság helyett az összefüggéstelen okoskodást és az ostoba tudálékosság kirakatát. Olyan ósdi filozófiai irányzatokra zengik a dicshimnuszokat, melyek felett a skolasztika már
győzelmet aratott. Mivel a hit egységéért érzett eredeti, keresztény lelkesedés haloványnak bizonyult, ezek az irányzatok új és újabb álarcban egyre váltakoznak. A legisták abszolutizmusa a római jog hiú, önhitt ismeretével dicsekszik, s kedvező fogadtatásra talál a nagyratörő hercegek körében. Miközben a nemzetek aprajában-nagyjában, lent és fent egyre gyengül az ősrégi követelmény s várakozás, hogy a királyi fennhatóság a megfelelő korlátok között uralkodjék, amint az még IX. Szent Lajos francia király és Kasztíliában III. Szent Ferdinánd spanyol király idején a XIII. században még a legtermészetesebb európai szokásjog volt.
RENESZÁNSZ ÉS AZ ÁLREFORMÁCIÓ
Az új lelkiállapotban az erős, de többé-kevésbé még sem bevallott vágy rejtőzik, hogy a dolgok tárgyi rendje, amely a XII. és XIII. században élte fénykorát, alapjaiban megváltozzék. Erre a vágyra az antik világ eltúlzott s néha már őrülettel határos, mértéktelen csodálata jellemző. Annak érdekében, hogy a humanista reneszánsz ne ütközzék homlokegyenest minden középkori hagyománnyal, megpróbálják az Egyházat, a vallás természetfeletti és morális értékeit háttérbe szorítani. Ugyanakkor a pogány erkölcsi ihletésű embertípust példaképnek mutatják be Európa szerte. Ez a típus, minden kultúrájával együtt a mai kapzsi, érzéki, laicista és pragmatikus ember elődje lesz, azaz a materialista kultúráé is, amelybe ma egyre mélyebbre süllyedünk. A keresztény reneszánsz létrehozására tett erőfeszítések nem fojtották el csírájában azokat a
tényezőket, amelyek az újpogányság lassú győzelméhez vezettek. Európa egyes részein az újpogányság fejlődése mégsem vezetett a hit formális megtagadásához. Erősebb ellenállásba ütközött, mint várható volt. Még akkor sem merte rábírni a lelkeket, hogy szakítsanak a hittel – legalábbis eleinte nem, – amikor már erősen befurakodott közéjük. Más országokban azonban egészen nyíltan támadta az Egyházat. A protestantizmus a másodszülöttje ennek az önhittségnek és érzékiségnek, melyekben a pogány élet gyönyörökre lelt és teret adott az új tévtanok fellendülésére. Az önhitt gőg szülte a kétely lelkét, a
szabadelvű gondolkozást és a Szentírás természetes értelmezését, ami az egyházi tekintély elleni lázadáshoz vezetett. Minden szekta tagadja az egyetemes Egyház monarchikus jellegét, vagyis fellázad a pápai fennhatóság ellen. A radikálisabbak a püspökséget is elvetették, amivel az Egyház főnemességének
tagadják meg az engedelmességet. Megint mások teljes egészében eltörölték a papság hierarchikus voltát is, s egyszerűen népképviseleti szintre alacsonyították, mondván, hogy az igazi papi hatalom szuverén néptulajdonban lévén, a nép delegálhatja arra, akire akarja.
Morális téren, az érzékiség győzelme a protestantizmusban a papi cölibátus megszüntetésével és a házasság
törvényes felbontásával vált teljessé.

FRANCIA FORRADALOM
A humanista reneszánsz egész Franciaországban is gát nélkül terjedt a katolikusok között, s ezzel a következmények hosszú láncolatát vonta maga után. Ennek kedvezett a vallásosság gyengülése a
hívők soraiban, amit a janzenizmus és a XVI. századból eredő protestáns mozgalmak erjedése hívott
elő az úgynevezett legszentebb keresztény királyság soraiban. Az eredmény az lett, hogy a XVIII. századból a jó szokások szinte teljesen eltűntek, s a dolgok fényűző és frivol értelmezése, valamint a földi élet fokozatos istenítése a vallástalanság lassú győzelméhez vezetett. Az Egyház radikális megkérdőjelezése,
Krisztus istenségének a tagadása, deizmus és a születőfélben lévő ateizmus voltak az állomások a hithagyáshoz vezető úton. A francia forradalom, mint a protestantizmus bensőséges rokona és az újpogány reneszánsz örököse az álreformációval párhuzamos, egyenértékű teljes munkát végzett. A deizmusba és ateizmusba való süllyedése előtt az állami gyámságnak alávetett alkotmányos egyház felállítását tűzte ki célul. Ez nem volt más, mint a francia Egyház protestáns szellemben való átszervezése. De a francia forradalom politikai tevékenysége sem volt más, mint a legradikálisabb protestáns szekták »reformtörekvéseinek« az átültetése az állami szintre:
— a király elleni lázadás párhuzamos a pápa elleni lázadással;
— a plebejus nép lázadása az arisztokrácia ellen párhuzamos a hívő népség lázadásával a papság ellen;
— a nép szuverenitásának meghirdetése párhuzamos azzal a ténnyel, hogy bizonyos szektákban a hívősereg többé-kevésbé önkormányzatra tett szert.




KOMMUNIZMUS
A protestáns mozgalomból származó szekták némelyike közvetlenül átültette a vallási magatartását a politikai
életbe, s ezzel előkészítette a terepet a republikánus szellem számára. Szalézi Szent Ferenc már a XVII. században figyelmeztette a Savoyai herceget a republikánus veszélyekre. Egyéb szekták még messzebb mentek, és olyan eszméket vallottak, amelyek ha nem is nevezhetők kommunistának a szó korszerű,
mai értelmében, de legalábbis a kommunizmus előfutárai voltak. A francia forradalom ölében született François Noël Babeuf kommunista agitátor mozgalma. Később a XIX. században az egyre inkább elvaduló forradalmi szellemből fakadt több utópista kommunista iskola, s Marx úgynevezett tudományos kommunizmusa is. Mi is lehetne logikusabb? Az ateizmus a deizmus természetes gyümölcse. A házasságot felbontó válás útjában álló törékeny gátak elleni lázadás – az érzékiség – már önmagától is a szabad szeretkezés felé hajlik. Azután a gőgös önhittségnek, ami elszánt ellensége minden feljebbvalónak s elöljárónak, végül is meg kellett támadnia az utolsó egyenlőtlenséget: a magántulajdont is. S íme,
féleszűen s félrészegen, az egész világot átfogó köztársaságról, minden egyházi és világi tekintély elsöpréséről,
az Egyház teljes felszámolásáról, és a proletárdiktatúra átmeneti állapota után az állam végső megdöntéséről
álmodozó forrongó folyamat elénk tárta a XX. század újbarbár torzszülöttjét, annak frissensült szélsőséges
forradalmi termékeivel együtt."


(Részlet Plinio Corrêa de Oliveira "Forradalom és ellenforradalom"-című könyvéből.)

2014. március 14., péntek

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg báró

A XX. században nehezen találni olyan személyt, akiről sokkal inkább a legendás történetek maradtak fenn, mint hiteles és pontos életrajzi adatok. A jelen írás főhőse, Ungern-Sternberg báró ilyen ember volt.

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg 1886-ban született az észtországi Dagö szigetén, de más források szerint az ausztriai Grazban született 1885-ben. Halálával kapcsolatban is több időpontot jelölnek meg a források: 1921. szeptember 15. és december 12. között ingadoznak a dátumok, helyszínként pedig Novonyikolajevszk (ma Novoszibirszk) és Verhnyeugyinszk (a Bajkál-tótól délkeletre található) városát jelölik meg.
Ungern-Sternberg ősi nemesi család leszármazottja, saját bevallása szerint magyar (hun!), és teuton felmenői is voltak; a családban találhatók keresztes-, kóbor-, és rablólovagok, diplomaták, alkimisták is. Nagyapja kalóz volt az Indiai-óceánon, elfogása után Oroszországba küldték, ahol transzbajkáliai száműzetésre lett ítélve. Itt ismerkedett meg a buddhizmussal, melyet fia, majd unokája, Sternberg is vallott.

SALAZAR

Részletek Tarján M. Tamás "1889. április 28. | Salazar portugál diktátor születése"-című írásából.

"1889. április 28-án született Antonio de Oliveira Salazar portugál diktátor, az Estado Nuovo (új állam) kiépítője, aki 1932 és 1968 között irányította az ibériai országot. [...]
1900-tól kezdve Viseu-ben, egy egyházi szemináriumon kezdte meg tanulmányait, azzal a szándékkal, hogy papi pályára lép, de végül meggondolta magát és közgazdaságot hallgatott Coimbra egyetemén. A világi élet választása ellenére egyháziakhoz illő puritán életmódját Salazar egész életében megtartotta, sosem házasodott meg. Portugáliában még 1910-ben kikiáltották a köztársaságot, melynek liberális, antiklerikális programja nem tudott megszilárdulni, számos alkalommal szervezkedtek megdöntésére. Az ellenzékkel szimpatizáló Salazar 1917-ben meghívást kapott Sidonio País rövid életű diktatúrája idején a pénzügyminiszteri posztra, de ezt nem fogadta el, 1921-től a Katolikus Centrumpárt színeiben politizált.
A politikus az 1926. május 28-i, Óscar Carmona által vezetett puccs után a Cabecadas-kormánytól újabb ajánlatot kapott a miniszteri bársonyszékre vonatkozóan, amit elfogadott, de a kaotikus állapotok és a Népszövetségtől kért kölcsön miatt pár nap után lemondott posztjáról. Salazar csak a katonai diktatúra megszilárdulása után, 1928 áprilisától volt hajlandó ismét átvenni a pénzügyeket, beleszólást követelve valamennyi állami szervezet költségvetésébe, voltaképp teljhatalommal irányítva Portugália gazdaságát. A politikus nagy munkafegyelemről és kitartásról tett tanúbizonyságot, intézkedései nyomán hosszú idő után az államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el. 

2014. március 7., péntek

BOLSEVIZMUS AZ EGYHÁZBAN


I.
SZERZETESI DIKTATÚRA ÉS KARTOTÉKRENDSZER

Dietrich von Hildebrand, a világhírű német származású amerikai professzor a „Trojan Horse in the City of God” (A trójai faló Isten városában) című könyvében (Chicago, 1967.) megdöbbentően érzékletes képet rajzol a katolikus egyházba befurakodott, annak lényegétől idegen, hamis és ellenséges eszmékről, amelyek mintegy ötödik hadoszlopként belülről sorvasztják azt, kaput tárva a külső ellenség számára. Noha Jézus megígérte Egyházának, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18), aminek alapján a katolikus dogma szilárdan vallja, hogy a pápa tévedhetetlen, amikor az egész Egyház számára, mint legfőbb pásztor, hit és erkölcs dolgában és végérvényesen tanít, ez nem nyújt garanciát az ellen, hogy bizonyos teológiai könyvekben, és bizonyos egyházi személyek politikai és szervezési gyakorlatában ne rejtőzzön el az a bizonyos trójai faló…
Az Egyházba befurakodott ellenséges eszmék és gyakorlatok közül a legtöbb kárt a bolsevista eszme és gyakorlat okozta, aminek kártékony voltára XI. Piusz pápa is felhívta a figyelmet 1935-ben, a „Divini Redemptoris” kezdetű enciklikájában. Joggal állapította meg a harmincas évek elején Tóth Tihamér, hogy a világtörténelem legnagyobb tragédiája lenne a bolsevizmus diadala. Pedig akkor még csupán a vörös hatalomátvétellel kapcsolatos lenini, és a kolhozosítással kapcsolatos sztálini tömeggyilkosságok voltak ismeretesek. Ma, a katyni tömeggyilkosságok és a Gulágok rémtetteinek ismeretében, a Kelet-Európára Sztálin által Teheránban-Jaltában-Potsdamban ráerőszakolt rabszolgaság 45 esztendeje után, a 301. és 298. parcellában nyugvó magyar vértanúk sírjánál Tóth Tihamér szavai különösen igaznak tűnnek! Valóban, a világtörténelemben még nem volt politikai gyakorlat, ami annyi könnyet, vért, gyötrelmet és kárt okozott, mint 70 év alatt a bolsevizmus! És nincsen olyan eszme, ami annyira szöges ellentétben állna az Egyház teológiájával, mint az ateista bolsevizmus ideológiája! És mégis: a történelem nagy paradoxonjaként bizonyos egyházi személyek szervezési, ill. politikai koncepcióiban, és bizonyos teológiai eszmékben ott rejtőzködött, sőt még ma is ott rejtőzködik a sátáni bolsevizmus trójai falova…

ENGELBERT DOLLFUSS OSZTRÁK KANCELLÁR


(A következőkben Lengyel Ferenc írásának részletét olvashatják:)

"Dollfuss osztrák paraszti családban született, erősen vallásos, katolikus környezetben. A vallásosság és a paraszti életformához való kötődés egész életét végigkísérte.

Már gyermekkorában kitűnt kiváló szellemi képességeivel és munkabírásával. Ennek köszönheti, hogy szülei tanítatni kezdték. Szívóssága, bátorsága és heroikus küldetéstudata az I. világháborúban is megmutatkozott, ahol mindig az első sorban harcolt. Papnak készült, de később arra az elhatározásra jutott, hogy világi emberként jobban szolgálhatná Istent, így a háború után politikai pályára lépett.

A szerző kifejti, hogy politikusként puritán életmódot folytatott, nem gyűjtött földi kincseket, és ez hihetetlen szorgalommal és munkabírással párosult, ami szimpatikus külsejével együtt nagy rokonszenvet ébresztett iránta az emberekben. Csak küldetésének élt, amit, ha már elvégzett, akkor hajlandó lett volna akár rögtön félre is állni a politikai életből.

Eszmerendszere legfőképpen a katolicizmuson alapult. Kancellárként betiltotta mind a kommunista, mind pedig a Hitler nevéhez köthető nemzetiszocialista mozgalmat. A kommunisták osztályharcos elméletét társadalomrombolónak, a nemzetiszocialisták fajelméletét pedig pogánynak és barbárnak tartotta.

VENDÉE - FRANCIA ELLENFORRADALOM

Henri de La Rochejaquelein

1789. július 14.: a Bastille lerombolásával a francia forradalom kezdetét veszi. A modern kor, a szellemi alászállás és a pusztulás kezdetének dátuma. Habár a hanyatlás első jelei már jóval korábban – a középkor végén – észlelhetők voltak a tradicionális Európában, ez folytatódott, s egyre erősebben érvényesült a humanizmusban, a reneszánszban, a protestantizmusban, az angol polgárháborúban, majd a szabadkőművesség XVIII. századi megjelenésével, és a „felvilágosodással”, majd napra pontosan kétszázhúsz esztendővel ezelőtt kicsúcsosodott. Ezen átkozott naptól fogva a Világ – fokozatosan – teljesen kifordult önmagából, a Rend helyébe káosz, a monarchiák (többségük) helyébe köztársaságok, az elit helyébe a csőcselék, Isten helyébe az (emberalatti) „Ember”, a spiritualitás és az Egyház helyébe a „Tudomány”, az ateizmus és a materializmus lépett.
A francia forradalom közvetlen történelmi előzménye a tizenhárom amerikai brit gyarmat fellázadása és függetlenedése, a szabadkőműves mintaállam első és legfontosabb bástyája, az Egyesült Államok megalapítása; előre jelezve egy majdani utópisztikus, hagymázas rémálom, a Világköztársaság eljövetelét. Európában is hasonló álmokat dédelgetnek a szabadkőművesek, közülük a legradikálisabbakat a bajor Illuminátusok, Adam Weishaupt vezetésével. “Szellemi téren” diadalmaskodott az “Ész” és a “Tudomány”, olyan dekadens alakok ténykedése következtében, mint Voltaire, Rousseau, Diderot, az enciklopédisták, etc. A parasztság nehéz helyzete, az 1788-as ínséges év, és a 175 év óta össze nem hívott nemzetgyűlés miatt lázongó – háttérerők által provokált és manipulált - “harmadik rend” követelései tetőzték a válságot.
Jacques Cathelineau
A Bastille ostromát követően 1789 nyarán a csőcselék fosztogatta, pusztította Franciaország nagy részét, majd az anarchisztikus állapotok következtében az ország értelmetlen, hosszú és véres háborúk sokaságába keveredett; ezt követte a sans-culotte-ok, a girondisták, a jakobinuok fellépése, 1791-ben az alkotmány (ez a dokumentum és két évvel korábban elfogadott Emberi és polgári jogok nyilatkozata egyértelműen szabadkőműves ihletettségű), 1792-ben a köztársaság kikiáltása, majd Bourbon XVI. Lajos király, és felesége, Marie-Antoinette királynő perbefogása, uralkodói rangjuktól való megfosztásuk (ami lehetetlen és teljesen érvénytelen). A francia nemzet söpredéke, a Konvent 1793. január 14-én Louis Capet „polgártársat” a nép szabadsága, és a köztársaság elleni szervezkedésben bűnösnek találta, 361 igen, és 360 nem szavazat mellett halálra ítélte, majd január 23-án guillotin-nal lefejezték. Mivel név szerinti szavazás volt, kiderült, hogy a kivégzés mellett voksolt a király rokona, Louis Philippe, Orléans hercege is. Ez év novemberében őt is utolérte a végzete, a jakobinusok nyaktiló alá küldték. Marie-Antoinette-t 1793. október 14-én állították bíróság elé, halálra ítélték, és két nappal később kivégezték. A király és a királynő gyermekei közül csak Marie-Thérèse Charlotte maradt életben, a terror a francia nemesség és elit nagy részét szintén kiirtotta.

A XX. SZÁZAD KERESZTESVITÉZE


105 évvel ezelőtt ezen a napon látta meg a napvilágot Plínio Corrêa de Oliveira, a XX. század látnoki katolikus gondolkodója és közéleti vezetője, kinek történelemformáló gondolatának igazát a XXI. század fogja remélhetőleg visszaigazolni. Szent Luca napján született, amely nap a középkorban – köszönhetően a Iulianus-féle naptár késésének – a téli napfordulóra esett, így ez a nap lett az év ténylegesen „legsötétebb napja”, mikor „megszületik a világosság”. (Magának az ünnepelt vértanú szűznek is a neve a latin lux [fény] szóból ered.) Az elmúlt félezer forradalmi év eddigi legsötétebb századának hajnalán született Lucília asszonytól, egy valóban szentéletű, 33 éves nemesasszony elsőszülött és egyetlen fiaként, a brazíliai São Paulo metropoliszában. A szimbolikus gazdagságot fokozza, hogy az istenszerető Lucília asszony leánykori neve magyarul „szentpataki” avagy „szentek patakja” (Ribeiro dos Santos). Valóban. Lucília asszony méhéből két szentségben élő gyermek virágzott ki: Rosé és Plínio.

Plínio professzor életútja 

(*São Paulo, 1908. december 13. – † São Paulo, 1995. október 3.)

Az ifjú Plínio a jezsuiták középiskolájában (São Luiz Kollégium) történt érettségije után jogot tanult, és a São Paulo-i Szent Benedek Pápai Egyetem Bölcsészettudományi Karának Új- és Jelenkor-történeti Tanszékén civilizációtörténetet oktatott. Eközben szakadatlan közéleti tevékenységet folytatott. A Mária Kongregáció tagja lett húsz évesen, és 1933-ban a Katolikus Választók Szövetsége vezetőjeként a legfiatalabb képviselőként bejutott az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. Mindeközben a são paulo-i érsekség Actio Catholica szervezetének világi elnöke lett, és a Brazil Szövetségi Actio Catholica meghatározó személyiségévé vált. A Legionário katolikus hetilap főszerkesztője 1935-től lett, ahol katolikus szellemben elemezte a világeseményeket, eszményeket, mozgalmakat, és politikusokat. 1947-ben munkatársaival együtt az új érsek elbocsátja a laptól, mivel az A Katolikus Akció védelmében c. 1943-as művében a neomodernista tendenciák beszivárgására hívja fel a figyelmet. Meglátásai prófétikusnak bizonyultak a marxista „felszabadítási teológia” napjainkban tapasztalható, és az egyházi vezetést sem kímélő elburjánzásának láttán.