SZERZETESI DIKTATÚRA ÉS KARTOTÉKRENDSZER
Dietrich von Hildebrand, a világhírű német származású amerikai professzor a „Trojan Horse in the City of God” (A
trójai faló Isten városában) című könyvében (Chicago, 1967.)
megdöbbentően érzékletes képet rajzol a katolikus egyházba befurakodott,
annak lényegétől idegen, hamis és ellenséges eszmékről, amelyek mintegy
ötödik hadoszlopként belülről sorvasztják azt, kaput tárva a külső
ellenség számára. Noha Jézus megígérte Egyházának, hogy „a pokol kapui
nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18), aminek alapján a katolikus dogma
szilárdan vallja, hogy a pápa tévedhetetlen, amikor az egész Egyház
számára, mint legfőbb pásztor, hit és erkölcs dolgában és végérvényesen
tanít, ez nem nyújt garanciát az ellen, hogy bizonyos teológiai
könyvekben, és bizonyos egyházi személyek politikai és szervezési
gyakorlatában ne rejtőzzön el az a bizonyos trójai faló…
Az Egyházba befurakodott ellenséges eszmék és gyakorlatok közül a
legtöbb kárt a bolsevista eszme és gyakorlat okozta, aminek kártékony
voltára XI. Piusz pápa is felhívta a figyelmet 1935-ben, a „Divini
Redemptoris” kezdetű enciklikájában. Joggal állapította meg a harmincas
évek elején Tóth Tihamér, hogy a világtörténelem legnagyobb tragédiája
lenne a bolsevizmus diadala. Pedig akkor még csupán a vörös
hatalomátvétellel kapcsolatos lenini, és a kolhozosítással kapcsolatos
sztálini tömeggyilkosságok voltak ismeretesek. Ma, a katyni
tömeggyilkosságok és a Gulágok rémtetteinek ismeretében, a
Kelet-Európára Sztálin által Teheránban-Jaltában-Potsdamban ráerőszakolt
rabszolgaság 45 esztendeje után, a 301. és 298. parcellában nyugvó
magyar vértanúk sírjánál Tóth Tihamér szavai különösen igaznak tűnnek!
Valóban, a világtörténelemben még nem volt politikai gyakorlat, ami
annyi könnyet, vért, gyötrelmet és kárt okozott, mint 70 év alatt a
bolsevizmus! És nincsen olyan eszme, ami annyira szöges ellentétben
állna az Egyház teológiájával, mint az ateista bolsevizmus ideológiája!
És mégis: a történelem nagy paradoxonjaként bizonyos egyházi személyek
szervezési, ill. politikai koncepcióiban, és bizonyos teológiai
eszmékben ott rejtőzködött, sőt még ma is ott rejtőzködik a sátáni
bolsevizmus trójai falova…
A bolsevizmus és a katolikus Egyház kapcsolata nemcsak abban áll,
hogy bizonyos gyakorlatok és tanok bolsevista részről beszivárogtak az
Egyházba, belülről fertőzve és mételyezve azt. A kapcsolat kölcsönös:
történelmi tény, hogy bizonyos bolsevista gyakorlatok egyházi
ihletésűek, Lenin előtt évszázadokon keresztül széles körben elterjedt
gyakorlatok voltak az Egyházon belül és Lenin tudatosan vette át, és
alkalmazta saját céljaihoz azokat. Mik voltak ezek a gyakorlatok?
Loyolai Szent Ignác rendjének szervezete és a bolsevista diktatúra
A spanyol nemesi családból származó Loyolai Szent Ignác 1540-ben
alapította meg szerzetesrendjét, a Jézus Társaságát. Ez a rend az addigi
szerzetesrendektől merőben eltérő szervezeti felépítéssel rendelkezett.
A korábban alapított szerzetesrendekben az elöljárókat általában
választották. A választás meghatározott időre szólt. Ugyanazt a személyt
ugyanarra a posztra csak legfeljebb kétszer, vagy háromszor lehetett
megválasztani. Ezért a rendi elöljárók személye sűrűn váltakozott.
Ugyanez vonatkozott a legfőbb elöljáró személyére is.
A Loyolai Szent Ignác által életre hívott jezsuita rendben csak
egyetlen személyt, a rend legfőbb elöljáróját, a generálist választják
meg a rendtagok. A választás a generális élete végéig szól. Az összes
többi elöljárói tisztséget a generális kinevezése útján töltik be. Ezért
a jezsuita rend szervezeti felépítése megteremtette az Egyházon belül
az egyszemélyes diktatórikus kormányzati forma prototípusát.
A generális által kinevezett elöljárók és a többi rendtagok a
generálisnak teljes engedelmességgel tartoznak. Maga az engedelmesség
nem ignáci találmány, hiszen az engedelmességi fogadalom az Egyház
valamennyi rendjének közös sajátja. Az engedelmesség azonban a jezsuita
rendben új jelentést nyer, amennyiben a jezsuita nemcsak a tett, hanem
az értelem engedelmességére is kötelezve van. Más rendekben elég az,
hogy az alattvaló maradéktalanul teljesíti elöljárója intézkedéseit,
akár helyesli azokat, akár nem, a jezsuita azonban bensőleg, értelmileg
is helyeselni tartozik elöljárója intézkedéseit.
A többi szerzetesrendnek szervezeti modellje a család. Ennek
megfelelően az elöljáró szerepe a családfőhöz, az apához hasonló. A
jezsuiták szervezeti modellje a hadsereg, s így az elöljáró szerepe is
katonai parancsnoki jellegű.
Az Ignác által megkívánt „értelmi engedelmesség” és katonás fegyelem
olyan embereket tételez fel, akiknek már nincs saját véleményük, saját
akaratuk, ezek mintegy elhaltak benne. Ezért az Ignác által ideálisnak
tekintett jezsuita olyan, mint a holttest (sicut cadaver), amellyel elöljárója azt tesz, amit akar. Szerinte az ideális szerzetesi beállítottság a közömbösség(indifferentia):
az eszményi jezsuitának teljesen mindegy, hogy az elöljárója elhelyezi
egy új rendtartományba, vagy sem, hogy egész életén át egyszerű
lelkipásztori munkát végez, vagy egyetemi katedrán ül. Erre az
indifferentiára, erre a lelki közömbösségre kell magát minden
jezsuitának nevelnie.
Az egyszer megválasztott generális élete végéig generális, de az
egyszerű rendtag soha sincs „bebiztosított” helyzetben. A rendnek csak
kevés ünnepélyes fogadalmas tagja van, a többségük csak egyszerű, 3 évre
szóló fogadalmat tesz, és ha az ignáci normák szerint nem felel meg,
bármikor elbocsájtható a rendből. Ezzel Ignác azt kívánta elérni, hogy
senki se érezze biztonságban magát, mindenki igyekezzék a maximumot
kihozni önmagából.
A jezsuita vezetés − és maga a generális is − teljes körű
információval akar rendelkezni a rendtagokról. Ennek érdekében minden
újonc testvérnek van egy ú. n. kijelölt „őrangyala”, aki az ő
megfigyelésére van ráállítva, és aki a figyelése eredményeiről, a
tapasztalatairól az elöljárók felé beszámolási kötelezettséggel
tartozik. A megfigyelt testvér természetesen nem tudja, hogy ki az ő
figyelője. Persze a kijelölt „őrangyalnak” is van „őrangyala”, aki
titokban ellenőrzi őt. A vezetés célja mindenkiről állandóan „naprakész”
információval rendelkezni.
Minden jezsuitának személyi lapja, kartotékja van, amelyen a rendi
vezetés rögzíti a vele kapcsolatos információkat. Élete során bárhová is
legyen áthelyezve a jezsuita, kerüljön Afrikába, vagy a Távol-Keletre,
ez a személyi lap, ill. dosszié mindenüvé elkíséri őt. A múltját
mindenhová magával viszi, nem kezdhet „tiszta lapot” sehol, sohasem.
Amint látható, Loyolai Szent Ignác ezzel a szervezési koncepciójával
az Egyházon belül az egyszemélyi diktatúrát, a besúgó-rendszert és a
személyi kartotékok rendszerét hívta életbe. Mindezek egy olyan
szerzetesrenden belül, amelyben egyébként a jézusi testvéri szeretet
szelleme uralkodik, emberileg elviselhetők, főleg abban a tudatban, hogy
az elöljárók − Ignác szavával élve − „Isten nagyobb dicsőségét”
szolgálják, bár igen sok ember számára az ily módon megélt, ill.
megszervezett szerzetesi élet idegenszerű. Ha azonban a vallásos közeg
hiányzik, és az egyszemélyi diktatúra, a besúgórendszer és a személyi
kartotékok rendszere ateista elvekkel párosul, és amikor nem szabad
akarattal, önként veti alá magát az egyén az egyszemélyes diktatúrának,
hanem milliókat kényszerítenek fegyveres erőszakkal ugyanerre, akkor már
nem „Isten nagyobb dicsőségének” szolgálatáról, hanem a megvalósult
földi pokolról van szó… Miként Ignác után 400 évvel a bolsevista
diktatúrák esetében!
Loyolai Szent Ignác nem is álmodta, még kevésbé óhajtotta, hogy az ő
koncepciója „a gonosz birodalmának” szolgáljon mintául egykoron. Az ő
célja az ellenreformáció támogatása, az újonnan keletkezett
protestantizmus hatékony leküzdése volt. Ignác személy szerint
semmiképpen nem hibáztatható azért, hogy azokat az eszközöket, amelyeket
ő a protestantizmus leküzdésére célszerűnek ítélt, valaki más 400 évvel
később valamennyi vallás erőszakos kiirtása céljából használja majd
fel. Pedig pontosan így történt.
II.
LENINI DIKTATÚRA ÉS KARTOTÉKRENDSZER
Lenin maga is bevallotta, hogy sokat tanulmányozta Loyolai Szent
Ignác szabályzatát és rendjének szervezetét. A jezsuiták sikereit és
világméretű vallási és politikai befolyását jól ismerte. A XIX. sz.-i
marxizmustól jelentősen eltérő bolsevista célkitűzései Leninnek már
megvoltak. Csupán azok megvalósítására szolgáló eszközökre volt
szüksége. Akkor jött „kapóra” Leninnek Ignác, miként 100 évvel korábban
Marxnak Hegel.
A bolsevizmus mindenütt, ahol hatalomra jutott, egyszemélyes
diktatúrát hozott létre. Az ú. n. kollektív vezetés elve csupán
spanyolfal volt a Párt mindenkori főtitkára, ill. első titkára számára.
Nem hozott jelentős változást ebből a szempontból a XX. kongresszus sem.
Ezt követően a „személyi kultusz” retorikája lehalkult, ám az
egyszemélyes vezetés diktatórikus hatalma változatlan maradt. Ignác
koncepciójának megfelelően a Párt legfőbb vezetőjét is választják. Ám
amíg a jezsuitáknál ez valóban szabad, titkos választás, addig ez a
bolsevista államokban csupán szemfényvesztés, hiszen a leendő diktátor
feltétlenül az lesz, aki a legnagyobb fegyveres hatalommal rendelkezik. S
miként a generális megválasztása után a jezsuita rendben nincs helye
többé semmiféle demokráciának, ugyanúgy a bolsevista diktatúrától is
idegen az igazi (nem névleges) többpártrendszer, és a parlamenti
törvényhozás helyébe a diktatúra rendeleti kormányzása lép. Ahogy a
generális hatalma életfogytiglani, ugyanúgy a bolsevik diktátoré, még
akkor is, ha papíron csak meghatározott időre szól a megválasztása. Amíg
a vörös diktátor kezében van a fegyveres hatalom, addig mindig újra meg
újra meg fogják őt választani. A bolsevik diktátort puccsszerűen meg
lehet buktatni (mint Hruscsovot), de lehetetlen demokratikus úton
leváltani.
Ignác ellenvélemény és önálló akarat nélkülivé kívánta alattvalóit
nevelni, Lenin a bolsevista állam rabszolgává kényszerített
állampolgárait ideológiai sulykolás által akarta önálló, személyes
véleményüktől megfosztani, és a terrorizált, megalázott, összetört
személyiséget akarat nélküli bábokként kívánta saját céljai érdekében
mozgatni. Ignác nevelni akart, Lenin kényszeríteni, de az elérendő
eszmény mindkettőjüknél ugyanaz: az önálló gondolkodás, önálló akarat
nélküli, vakon engedelmeskedő tömeg.
A jezsuita elöljárókhoz hasonlóan a bolsevista hatóságok is
mindenkiről mindent tudni akarnak. Ezt a célt szolgálta a jezsuitáknál a
már ismertetett „őrangyal-rendszer”, a bolsevista államban pedig a
besúgó-hálózat. Azt lehetne persze mondani, hogy titkosszolgálata minden
államnak van, tehát a titkosszolgálat nem bolsevista specialitás.
Azonban a nem-bolsevista államokban a titkosszolgálat kizárólag az állam
külső ellenségei (és azok belső ügynökei) ellen harcol, a bolsevista
államban viszont jelentős szerepet játszik a belső elhárítás, amely a
rendszer minden tényleges és lehetséges belső ellenzékét szemmel tartja
(miként Ignác „őrangyal-rendszere” sem az Egyház ellenségeit, hanem a
jezsuita rendtagokat tartotta megfigyelés alatt). A családi életre
jellemző bizalom teljes hiánya, a totális gyanakvás, az örökös
ellenőrzés, és szüntelen bizonyítani akarás az ateista állami
környezetben neurotizált, ill. erkölcsileg gerinctörött embertömeget
eredményez, amellyel ugyan a bolsevik diktatúra nem tud semmiféle
heroikus tettet végrehajtani, de amely − legalábbis a bolsevista vezetők
számításai szerint − nem veszélyezteti a zsarnoki uralmat.
A jezsuiták személyi kartotékjához hasonlóan a bolsevista állam is
dossziékba gyűjti a besúgó-hálózat által szállított, és sokszorosan
leellenőrzött információkat. S miként a jezsuitát elkíséri élete végéig
az a dosszié, amely a róla összegyűjtött információkat tartalmazza, a
bolsevista állam állampolgára sem menekül el múltja elől, ha átmegy az
egyik bolsevista államból a másikba. A különböző bolsevista államok
titkosszolgálatai éppen úgy sokszorosan együttműködnek, mint a jezsuita
rend különböző rendtartományai: az egyik titkosszolgálat a másiknak
készséggel kiszolgáltatja az egyes emberekről szerzett információkat.
A bolsevizmus csírái tehát − már 400 évvel Lenin előtt! − adva voltak
a katolikus Egyházban, mégpedig a jezsuita rend szervezeti
felépítésében, alattvaló-eszményében, és az alattvalók felé irányuló
titkos ellenőrzési módszereiben.
A hatalomra jutott bolsevizmus igyekezett trójai falóként befurakodni
az Egyházba. Ezt a tendenciát elsősorban 1945 után Magyarországon
követhetjük nyomon.
III.
VOROSILOV BARÁTJA: BALOGH PÁTER
1944 októberében Szeged szovjet kézre került, Balogh István (korábbi
nevén Bloch Izrael) szegedi plébános felajánlotta készséges
együttműködését a Moszkvából Szegedre visszatelepült kommunistáknak.
Később Vorosilov marsallal, a hírhedt „Szövetséges Ellenőrző Bizottság”
elnökével is kapcsolatba lépett, sőt barátságot kötött. Mind Vorosilov,
mind Balogh páter szívesen dicsekedett ezzel a barátsággal. Tény, hogy
voltak hónapok, amikor úgyszólván naponta találkoztak, és hosszú órákat
töltöttek együtt.
Az „Ideiglenes Nemzeti Kormánynak” Balogh István lett a
miniszterelnökségi államtitkára. Ezt a kormányt formailag az „Ideiglenes
Nemzetgyűlés” választotta meg 1944. december 22-én Debrecenben, ám a
névsorát már három héttel korábban összeállította Molotov szovjet
külügyminiszter. Miniszterelnökségi államtitkári beosztásban Balogh
István egyike lett az 1945. január 20-i moszkvai fegyverszüneti
szerződés aláíróinak. (Ez a szerződés a magyar közigazgatást a trianoni
határokra parancsolta vissza, és kötelezte Magyarországot, hogy
„jóvátétel” címén fizessen 7 év alatt a Szovjetuniónak 300 milliárd
dollárt, Romániának, Csehszlovákiának és Jugoszláviának külön-külön
200-200 milliárd dollárt.)
„Baráti” beszélgetéseik során Balogh páter azt sugalmazta
Vorosilovnak, hogy Magyarországon a Szovjet egyelőre hagyjon fel
mindenfajta vallásellenes propagandával, illetve intézkedéssel.
Vallásilag veszélytelennek mutatkozzék be a magyar nép előtt, és már az
első napiparancsokban hangoztassa, hogy „az istentiszteletek
megtartásának nincsen akadálya”, mert csakis így lehet biztosítani a
zökkenőmentes átmenetet a későbbi bolsevista rendszerbe. Vorosilov a jó
tanácsot megfogadta, és ezért 1945 elején számos, politikailag
tapasztalatlan ember azt hitte, hogy a Szovjet gyökeresen szakított
korábbi egyházüldöző politikájával. Mindenesetre Balogh István
beszédeiben és újságcikkeiben ilyen képet festett a Szovjetunióról.
Az újdonsült miniszterelnökségi államtitkár nem maradt meg a
propaganda vonalánál. Az új rendszer érdekében gyakorlati akciókba
kezdett. Felkereste Horthy egykori miniszterelnökét, Bethlen István
grófot, és hosszas beszélgetések során meggyőzte arról, hogy elő kell
jönnie rejtekhelyéről, és a „haza érdekében” tárgyalnia kell
Vorosilovval a „politikai kibontakozásról”. Bethlen végre ráállt erre.
Vorosilov tárgyalás helyett letartóztatta, és a Szovjetunióba
hurcoltatta. Ott halt meg fogolyként a volt magyar miniszterelnök
1947-ben.
Bethlen után Mindszenty József (akkor még veszprémi püspök)
következett, őt is felkereste 1945 tavaszán Balogh páter. Azzal az
ajánlattal fordult hozzá, hogy mondjon köszönetet „az Egyház iránt
tanúsított jóindulatért” Sztálinnak és Vorosilovnak. Mindszenty azonban
nemet mondott: nem volt hajlandó megköszönni az Apor püspök
meggyilkolásában megnyilvánult „jóindulatot”.
Balogh páter következő „nagy akciójának” ideje 1950 nyarán jött el,
amikor a bolsevista rendszer a szerzetesek elhurcolásával és
internálásával igyekezett térdre kényszeríteni a főpásztorától
megfosztott Egyházat. Mialatt a Püspöki Kar a szerzetesek megmentése
érdekében tárgyalt Rákosival, Balogh István elkövette az egész magyar
egyháztörténelem egyik legszégyenletesebb árulását: a tárgyaló
püspököket hátba támadva katolikus papi békemozgalmat kezdett szervezni.
Ha a bolsevista diktatúrákban a szavak azt jelentenék, amit az
emberek közt szokásos szóhasználat szerint jelenteniük kellene, semmi
kifogásolnivaló nem lenne abban, hogy egy katolikus pap a béke híve.
Azonban a bolsevista propagandában a szavak egészen mást jelentenek,
mint a mindennapi életben. A „papi békemozgalom” a rendszerrel való
együttműködésnek volt a fedőneve.
Balogh páter Horváth Richárd ciszterci szerzetes és Beresztóczy
Miklós kanonok személyében találta meg a „papi békemozgalom” két vezető
egyéniségét. Az előbbit féktelen becsvágya (és baloldali felfogása), az
utóbbit az ÁVH újabb kínzásaitól való félelme tette alkalmassá erre a
szerepre. (Beresztóczyt a Mindszenty-per idején letartóztatták, és a
hírhedt Andrássy út 60-ban hónapokon át kínozták. Végül aláírta, hogy
vállalja a besúgó szerepét, és ennek fejében szabadlábra helyezték.)
Horváth Richárd és Beresztóczy Miklós a jogi egyetem aulájában 1950
augusztusában bejelentette a „papi békemozgalom” megalakulását.
Kijelentették, hogy ez a mozgalom biztosítja az Egyház és állam közti
„megállapodást”, vagyis a kommunista rezsim diktátumai előtt teljes és
feltétlen behódolást. Ezzel egyidejűleg elítélték Mindszenty
hercegprímás politikáját, és a Vatikán „reakciós” magatartását.
Az első „békegyűlésen” az országban uralkodó terrorisztikus légkör
ellenére nem sok pap jelent meg. Azok javarésze sem meggyőződésből ment
el oda, hanem részben félelemből, részben politikai tájékozatlanságból.
Az elhangzott szónoklatok − miként később is valamennyi „békegyűlésen” −
üres kommunista propagandaszólamokból álltak. Nem is a tartalom volt a
fontos. Azzal, hogy a Rákositól szorongatott püspököket hátba támadva
létrejött a kommunisták trójai falova; a bolsevik rendszer elérte a
célját.
A „papi békemozgalom” szellemi atyja „műve” létrejötte után
visszavonult. A további politikai „aprómunkában” már nem volt rá
szükség, és tudta jól, hogy ez a gyalázatos árulás óriási felháborodást
fog kelteni itthon, és a Vatikán elítélése sem marad el. Mint aki jól
végezte dolgát, kiszállt az általa elindított politikai lavinából,
Horváth Richárdra és Beresztóczy Miklósra hagyva az ódiumot.
Természetesen kommunista „barátai” jóváhagyták ezt a húzását. Még nagy
terveik voltak az őket jól szolgáló áruló pappal. A bolsevisták
számítása be is vált. Balogh páter megúszta felfüggesztéssel, amit
később − kommunista nyomásra − a magyar püspökök hatályon kívül
helyeztek.
Az 1950-1953 közti éveket viszonylag csendes vidéki plébánoskodással
töltötte. Mihelyt Nagy Imre színre lépésével a politikai helyzet
megváltozott, Balogh páter újra bekapcsolódott az egyházpolitikába. A
budapesti domonkos templom plébánosa lett, és a kezdeti
népszerűtlenségét azzal ellensúlyozta, hogy a fizikai munkára
kényszerített domonkos atyákat havonta rendszeres összegekkel támogatta.
Amíg (nyilván állami finanszírozásból) a jótékony tündér szerepét
játszotta, kialakult róla a hívők körében az a vélemény, hogy ő
valójában „a mi emberünk”. Csupán az Egyház érdekében keresi az állammal
a kapcsolatot, de a szíve mindig az Egyházért dobog. Amikor néhány
kisebb súlyú ügyben elérte, hogy az előzetes letartóztatásból
szabadlábra helyezzék az „izgatással” vádoltakat, többen megerősödtek
abban a meggyőződésükben, hogy ő az Egyház megmentésének kulcsembere.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc dicső napjaiban Balogh páter a
háttérben maradt. Nem tett semmilyen politikai nyilatkozatot, a kivárás
taktikáját alkalmazta. Nem tett kísérletet arra, hogy az időközben
kiszabadult hercegprímással találkozzon. Tudta jól, hogy ettől a
találkozástól nem sok jót remélhet…
A szabadságharc leverése után ismét eljött az ő ideje. A Váci utcai
Angolkisasszonyok templomának igazgatója lett, és (egykori „érdemei”
jutalmául) állami gépkocsin közlekedett, állami sofőr állt a
rendelkezésére, és miniszterelnökségi államtitkári nyugdíjat
folyósítottak a számára. Az „Opus Pacis” néven újjászerveződő papi
békemozgalomban már nem volt rá szükség, hiszen abban a Kádárék által
megzsarolt egész püspöki kar részt vett. Neki a kommunisták más szerepet
szántak. Amikor különböző hullámokban (1961-ben, 1966-ban, majd a
hetvenes évek elején) számos papot letartóztattak, Balogh páter
dezinformációval, a letartóztatott papokról terjesztett rágalmakkal
segítette Kádárék ördögi terveit. Az egyik „izgatásért” elítélt papról
pl. azt terjesztette, hogy valójában közönséges tolvaj, egy
„államellenes összeesküvőt” sikkasztással, egy másikat pedig
homoszexualitással vádolt. Ehhez nem kell kommentár…
Az 1961-es tömeges letartóztatások idején az egyik lefogott egyházi
személy édesanyja könnyek közt kérte a fia ügyében Balogh páter
segítségét. S Balogh István akkor ezt válaszolta ennek a magyar
édesanyának: „az Ön fia közönséges bűnöző, hiszen ebben a rendszerben
csak bűnösök kerülnek börtönbe!” E sorok írója, amikor megdöbbenve
hallotta ezt a feleletet, úgy érezte, hogy az egykor Vorosilovval
barátkozó, majd a domonkos atyákat „segítő” áruló pap most mutatta meg
életében először az igazi arcát!
„Érdemeit” a bolsevisták meghálálták: 1970. április 4-én magas állami
kitüntetésben részesült. Ám a történelem, a magasabb jog és igazabb
igazság kinyilvánítója más ítéletet hozott. A Balogh páter által
„közönséges bűnözőknek” nevezett áldozatok java részét már
rehabilitálták. Ma már mindenki számára világos, hogy az Egyház igazi
érdekét nem a trójai faló szerepét játszó Balogh István, hanem a
küldetéséhez mindhalálig hűséges Mindszenty József szolgálta!
IV.
LENIN KÉPE AZ ÉRSEKI PALOTÁBAN
Az Egyház térben és időben él. Az evangélium örök igazságait nem
légüres térben, hanem konkrét történelmi szituációban, meghatározott
szellemi áramlatok között hirdeti. Kétezer esztendős történelme során
számos szellemi kihívásban volt része. Az I. század gnoszticizmusát, a
IV. század arianizmusát, a XIII. század albi eretnekségét sikeresen
leküzdötte, a két nagy görög filozófiai irányzatot, a platonizmust és az
arisztoteliánizmust pedig a keresztény gondolatvilágba integrálta. A
szellem fejlődése ugyanis az élőlények fejlődéséhez hasonló: ez a
fejlődés mindig szerves. Egy szellemi irányzat csak olyan elemeket
asszimilálhat, amelyek életfunkciói folytatásához alkalmasak, olyanokat
sohasem, amelyek ezeket az életfunkciókat lerontják. Ha egy szellemi
irányzat alapjai igazak, de a későbbi konklúziók során a tanításba az
igazság mellett tévedés is vegyül, akkor ez a filozófia a
kereszténységbe integrálható, mint ez történt a platonizmus és az
arisztoteliánizmus esetében. Ha azonban egy filozófia téves alapelvekből
indul ki, akkor az Egyház számára nincs más lehetőség, csak egy: fel
kell venni a harcot azzal az irányzattal!
Ha van tanítás, amely alapelveit tekintve szemben áll az Egyház
tanításával, úgy az ateista marxizmus-leninizmus, a bolsevizmus
ideológiája az: tagadja Isten létét, az emberi lélek létét, az ember
túlvilági létét, az akarat szabadságát; esküdt ellensége a családi
életnek, szabad szerelmet (ill. „nyitott házasságot”) hirdet, tagadja a
magántulajdont, és sárba tiporja azt, ami Isten után a legszentebb név: a
haza nevét. Egy olyan filozófiával, amely hadat üzen az
Isten-haza-család hármas értékének, a keresztény ember csak egyet tehet:
harcol ellene minden lehetséges szellemi eszközzel!
Századunk hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben mégis akadtak az
amerikai kontinensen olyan egyházi személyek, akik megkísérelték a
lehetetlent, és össze akarták vegyíteni a tüzet a vízzel, a bolsevizmust
a vallással. Azt hirdették, hogy ha az Egyház elébe megy a szociális
probléma megoldásának, és ezen túlmenően együttműködik a kommunista
forradalmi eszmékkel, akkor kifogja a szelet a vitorlából, és az
eredetileg vallásellenes bolsevizmust megszelídíti, egyházellenes élét
elveszi. A fő tévedésük ott volt, hogy nem vették észre: a bolsevizmus
lényege nem a munkások kizsákmányolt helyzetének megszüntetése (ez csak
taktikai demagógia, illetve politikai retorika), hanem a keresztény
legfőbb értékek kategorikus elutasítása. Így aztán a bolsevizmus
„megszelídítése” helyett trójai falovat építettek a bolsevizmus számára!
Helder Camara recifei érsek (Brazília) a bolsevizmussal való
együttműködésben odáig ment, hogy az érseki palotájában lévő szobájában a
falra Lenin-képet függesztett ki. Ezzel a bolsevizmus és a
kereszténység összeegyeztethetőségét kívánta hangsúlyozni. Helder
Camarát nem zavarták a bolsevizmus iszonyatos alapelvei és megdöbbentő
gaztettei. Ő mindezt esetlegesnek vélte, mert úgy gondolta, hogy a
bolsevizmus megreformálható… Pedig az egyházüldözés, a Gulágok, a
koncepciós perek a kommunizmus lényegéből fakadnak. Egy bolsevik
megtérhet, de akkor már nem bolsevik többé. A bolsevizmus, mint ilyen
sohasem térhet meg, mert akkor már megszűnik bolsevizmus lenni.
Kétségtelen, hogy Helder Camara sokat tett a szegények szociális
problémáinak megoldása érdekében. A baj az volt, hogy mindezt a
kommunista eszmékre való hivatkozással tette. Az eredmény: Brazíliában a
bolsevikok már nemcsak Marxra, Engelsre, Leninre, de Helder Camarára is
hivatkozhatnak!
A Cardenal-fivérek (mindkettő katolikus pap) Nicaraguában Ortega
rezsimjében miniszteri állást vállaltak, és ezzel a rezsimmel a
legszorosabban együttműködtek. Ők is ki akarták fogni a szelet a
vitorlából, de ehelyett a baloldali rezsim kollaboránsaivá váltak. „Aki
korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók”… Pápai intézkedéssel
mindkettőjüket felfüggesztették a papi működéstől, ők azonban ennek
ellenére sem hagytak fel baloldali, a bolsevizmusnak szállást csináló
politikájukkal…
A dél-amerikai ferences Leonardo Boff a „felszabadítási teológia”
atyja. E teológia szerint „Jézus a szegények oldalára állt”. Ennek
megfelelően az Egyháznak is a „szegények oldalára” kell állnia, ha kell,
fegyveres erőszakot alkalmazva is. A szegényeket forradalmi úton fel
kell szabadítani a gazdagok uralma alól. A Boff által létrehozott
kisközösségi mozgalom is ezt a célt szolgálja.
Ezzel a tanítással Boff lényegében magáévá tette a történelmi
materializmus szemléletét, amely szemlélet a mindenki számára örömhírt
hirdető kereszténységgel összeegyeztethetetlen. Jézus nemcsak a
szegényeké, hanem mindenkié. Jézus nem egy csoport mellé állt, hanem azt
akarta, hogy a gazdagok is váljanak lelki szegényeké, és így ne legyen
többé válaszfal az emberek közt. Jézus nem hirdetett forradalmi
felszabadítást bolsevik módra, hanem az emberi tudat belső
átalakításával kívánta elérni, megvalósítani Isten Országát!
Abban is téved Boff, hogy az evangéliumot csak akkor lehet hirdetni,
ha már a szociális problémák megoldódtak. Az ember egyaránt rászorul
mind a testi, mint a lelki táplálékra, ezért az evangelizálásnak és a
nyomorenyhítésnek egymással párhuzamosan kell haladnia. Az Egyház
elsődleges, Jézustól rendelt feladata az evangélium hirdetése, és az
Egyház, mint ilyen csakis az evangéliumot hirdetve, annak tanításának
erejében tud közreműködni a szociális problémák megoldásában. Eközben
sohasem tehet magáévá istentelen, vallásellenes ideológiát, amint ezt
Boff tette.
Tanítása miatt Boff a Hittani Kongregáció által figyelmeztetésben
részesült. − Bármennyire nemes gondolat a szegények oldalára állni,
amennyiben ez bolsevista frazeológiával, módszerekkel és eszközökkel
történik, az eredmény nem a szegények sorsának jobbítása, hanem a sátáni
bolsevizmus erősödése lesz!
Helder Camara, a Cardenalok és Leonardo Boff esetének tanulsága: a
kereszténység csak az alapelveiben helyes filozófiákat „keresztelheti
meg”, az alapelveiben hamis világfelfogást sohasem! A kereszténység
„megkeresztelhette” Platont és Arisztotelészt, de az istentelen, sátáni
bolsevizmust sohasem! A bolsevizmussal szemben csak egyféle magatartás
lehetséges: a megalkuvás nélküli, szüntelen szellemi harc! A tüzet nem
„megszelídíteni”, hanem kioltani kell!
V.
A KERESZT HARCA A VÖRÖS CSILLAGGAL
Bármennyire igaz, hogy egyes bolsevista gyakorlatokat az Egyháztól
vett át Lenin, bármennyire is tény, hogy a bolsevizmus egyes áruló
papok, illetve teológusok révén jelen volt, és jelen van ma is az
Egyházban, az is letagadhatatlan és felemelő tény, hogy az elmúlt 55
esztendőben mindig voltak olyan egyházi személyek, akik megalkuvás
nélkül, elszántan küzdöttek a bolsevizmus ellen!
XI. Pius Pápa 1935-ben a „Divini Redemptoris” kezdetű enciklikájában
éles szavakkal bélyegezte meg a bolsevizmus ideológiáját és a
Szovjetunióban megvalósult gyakorlatát. Rámutatott, hogy a bolsevizmus
és a kereszténység sohasem köthet egymással elvi kompromisszumot, mert
leglényegesebb alapelveikben eltérnek egymástól.
1938-ban, a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson mondott beszédében
Pacelli pápai legátus, a későbbi XII. Piusz pápa elítélte a
bolsevizmust, mint rendkívül veszélyes jelenséget.
XII. Piusz pápa 1944 szeptemberében az egyik beszédében azt mondotta,
hogy a régi világ romokban hever, új világ van épülőben. Ennek az új
világnak most még nem ismerjük az építőit, de ismerjük építőköveit. Ezek
az építőkövek: istenhit, erkölcs, hazaszeretet, család és
magántulajdon. Ezekkel a szavakkal a pápa állást foglalt a felsorolt
értékeket tagadó bolsevizmus ellen.
1956. november 4-én a Szovjetunió hadüzenet nélküli háborút indított a
magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtására. A következő
napokban, amikor Budapest utcáin még elszántan küzdöttek a tizenéves
pesti srácok a szovjet tankok ellen, XII. Piusz pápa egymás után két
pápai körlevélben, szenvedélyes szavakkal bélyegezte meg azt az „ázsiai
vandál pusztítást”, amelyet a bolsevista hordák a bolsevizmus ellen
harcoló magyar nép szent földjén véghezvittek. (A pápa e két körlevéllel
szakított azzal a korábbi vatikáni gyakorlattal, amely szerint a pápa
aktuális politikai eseményekhez nem szól hozzá.)
A II. Vatikáni Zsinaton Ottaviani bíboros, a Hittani Kongregáció
akkori prefektusa már korán felismerte, hogy a zsinati szövegtervezetek
az Egyház ellenségei által félremagyarázhatók. Elszánt harcot indított a
szövegek pontosításáért. Bár nem minden javaslatát sikerült
elfogadtatnia, annyit mindenesetre elért, hogy a zsinati atyák nem
szavazták meg a Teilhard de Chardin gondolatait tükröző
szövegtervezeteket.
Teilhard (jezsuita pap és paleontológus) sajátos világfejlődési
elméletet dolgozott ki. E fejlődési elmélet szerint a világ egyre
magasabb fejlődési fokon keresztül szükségképpen a „kozmikus
Omega-pont”, azaz Krisztus felé halad. E szépen hangzó elmélet valójában
a bolsevizmus szellemi szálláscsinálója, hiszen a bolsevisták által
vallott történelmi materializmus szerint is szükségszerű a történelem
fejlődése: a történelem szükségképpen a bolsevizmus irányába fejlődik.
Ha a „bolsevizmus” helyébe behelyettesítjük Teilhard „kozmikus
Omega-pontját”, rögtön szembeszökővé válik a hasonlóság: e szükségszerű
fejlődés tanával a bolsevisták és Teilhard is elvetik a szabad akaratot,
s ezzel együtt a rajta alapuló erkölcsi rendet is. Világon kívüli
megváltóra sincs szükség így, sőt Teilhard − a bolsevistákhoz hasonlóan −
még a világon kívüli Isten létét sem fogadja el, hiszen a „kozmikus
Omega-pont” nem transzcendens létező, hanem a világ immanens része.
Hiába nevezi Teilhard a maga „kozmikus Omega-pontját” Krisztusnak, ez
csak egy szó, aminek semmi köze a Szentháromság második személyeként
megtestesült történelmi Jézushoz!
Teilhard elleni sikeres harcával tehát Ottaviani bíboros valójában a bolsevizmus ellen küzdött.
A bolsevizmus ellen egy életen át küzdő Mindszenty alakja és
történelmi jelentősége közismert, ezért itt róla bővebben nem kell
szólnunk.
A Sátán és csatlósai kétezer év alatt mindent megtettek a Jézus által
alapított Egyház elpusztításáért. E kétezer év alatt a legveszélyesebb
ellenfél a bolsevizmus volt. Az Egyház mégis él, és élni fog az idők
végezetéig, hiszen isteni alapítója megígérte: „A pokol kapui nem
vesznek erőt rajta!” (Mt 16. 18).
Megjelent:
Szent Korona
1991. máj.22.; máj. 29.; jún.19.; júl. 3.; és júl. 17.-i számaiban.
Szent Korona
1991. máj.22.; máj. 29.; jún.19.; júl. 3.; és júl. 17.-i számaiban.
Írta: Tudós-Takács János
Forrás: http://amdg.betiltva.com/tudos-takacs-janos-bolsevizmus-az-egyhazban/
Könyvajánló: Tudós-Takács János - Az Igazság szabaddá tesz (Teológiai és filozófiai tanulmányok) (2016)
VálaszTörlés