SALAZAR

Részletek Tarján M. Tamás "1889. április 28. | Salazar portugál diktátor születése"-című írásából.

"1889. április 28-án született Antonio de Oliveira Salazar portugál diktátor, az Estado Nuovo (új állam) kiépítője, aki 1932 és 1968 között irányította az ibériai országot. [...]

1900-tól kezdve Viseu-ben, egy egyházi szemináriumon kezdte meg tanulmányait, azzal a szándékkal, hogy papi pályára lép, de végül meggondolta magát és közgazdaságot hallgatott Coimbra egyetemén. A világi élet választása ellenére egyháziakhoz illő puritán életmódját Salazar egész életében megtartotta, sosem házasodott meg. Portugáliában még 1910-ben kikiáltották a köztársaságot, melynek liberális, antiklerikális programja nem tudott megszilárdulni, számos alkalommal szervezkedtek megdöntésére. Az ellenzékkel szimpatizáló Salazar 1917-ben meghívást kapott Sidonio País rövid életű diktatúrája idején a pénzügyminiszteri posztra, de ezt nem fogadta el, 1921-től a Katolikus Centrumpárt színeiben politizált.

A politikus az 1926. május 28-i, Óscar Carmona által vezetett puccs után a Cabecadas-kormánytól újabb ajánlatot kapott a miniszteri bársonyszékre vonatkozóan, amit elfogadott, de a kaotikus állapotok és a Népszövetségtől kért kölcsön miatt pár nap után lemondott posztjáról. Salazar csak a katonai diktatúra megszilárdulása után, 1928 áprilisától volt hajlandó ismét átvenni a pénzügyeket, beleszólást követelve valamennyi állami szervezet költségvetésébe, voltaképp teljhatalommal irányítva Portugália gazdaságát. A politikus nagy munkafegyelemről és kitartásról tett tanúbizonyságot, intézkedései nyomán hosszú idő után az államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el. 

Az évek során a kormányok jöttek-mentek, Salazar azonban maradt posztján, elhomályosítva a diktatúra vezetőit. Közben úgy reprezentálta magát, mint aki legyűrte a káoszt és növekvő pályára állította Portugáliát, ez is maradt propagandájának alapja diktatúrája alatt is. Salazar 1932. július 5-én lépett hatalomba, mint az ország 101. miniszterelnöke, megtartva egyúttal a pénzügyek irányítását és megszerezve a védelmi miniszteri széket is. Az új vezető szigorúan antikommunista, antiliberális és egyházbarát politikát hirdetett meg, az 1881-es Rerum novarum és az 1931-es, XI. Pius által kiadott Quadrogesimo anno kezdetű enciklikák és Engelbert Dolfuss osztrák keresztényszocialista kancellár mintája nyomán egy hivatásrendi államot hozott létre, ahol a társadalom hivatások alapján csoportosult, és ezeket a korporációk képviselték az államban.

Az 1933-as új alkotmánnyal létrehozott antiparlamentáris Estado Nuovo rokonságot mutatott a Mussolini-féle fasizmus korporatív állameszményével, de Salazar bárminemű szocializmustól ódzkodott, és a Nemzeti Unióban egyesített, őt kiszolgáló politikai szervezet mellett nem tűrte el a fasisztákhoz legközelebb álló nemzeti szindikalisták létezését sem. [...]

 Portugália Salazar idején önellátó és elzárkózó politikát akart folytatni, célja a gyarmatbirodalom megőrzése és a nagyhatalmi státusz visszaállítása volt, a diktátor külpolitikáját ez a célok határozta meg.

Az 1936-os spanyol polgárháború során egyértelműen a Franco vezette nacionalisták mellé állt, 20 000 „önkéntessel” és ellátmánnyal támogatva a későbbi győztest, akivel később széles körű együttműködést alakított ki. A második világháború kirobbanásakor Salazar a Francót győzelemre segítő tengelyhatalmakkal szimpatizált, ám úgy vélte, a britekkel való szembefordulás Portugália gyarmatainak elvesztését jelenthetné (ráadásul Japán megszállta Makaót), félt továbbá az amerikai beavatkozástól is, ezért semlegessége mellett a szövetségeseknek nyújtott támogatást. A háború után a diktátor a fő fenyegetést a Szovjetunióban vélte felfedezni (mely 1955-ig megvétózta Portugália ENSZ-tagságát), ezért országát 1949-ben beléptette a létrejövő NATO-ba, és hosszú évtizedekre belesodródott a gyarmati háborúkba.[...]

[...] Salazar hatalma 36 év alatt nem forgott veszélyben, [...]. A rendszer 1958-ban élt át egy kisebb krízist, mikor Humberto Delgado tábornok népszavazást kezdeményezett Salazar leváltására és 25%-nyi szavazatot szerzett Portugáliában, ám őt a diktátor hamarosan emigrációba kényszerítette. A politikus egészen 1968-ig zavartalanul irányította az ibériai országot, ebben ez év szeptemberében azonban egy baleset során agykárosodás érte, kómába esett és 1970. július 27-én meghalt. A rendszer pár évvel túlélte alapítóját, a hatalmat Marcelo Caetano vette át, akit 1974-ben egy katonai puccs, a „szegfűk forradalma” távolított el a hatalomból [...]. 

Forrás: Rubicon.hu