2014. július 31., csütörtök

Ellenforradalmi gondolatok Misima Jukiótól

A következőkben Misima Jukióval foglalkozunk, a híres japán íróval, aki a Tatenokai nevű ellenforradalmi irányultságú szervezetet alapította és megkísérelte helyreállítani Japánban a szakrális császári hatalmat.

"A cikk, amely 1969. szeptember 24-én jelent meg, beszélgetéseink kikristályosodása és Misima politikai nézeteinek egyik legérthetőbb összefoglalása volt:

„Nem sokkal ezelőtt, augusztus elején, Tokió repülőterén egy fiatal japán megkísérelte késsel megtámadni William Rogers urat, az amerikai államminisztert. A japán sajtó erre úgy reagált, hogy mocskolódni kezdett erről az emberről, és teljesen elítélte cselekedetét. A férfi elmagyarázta: az volt a szándéka, hogy megtorlásból sebesítsen meg egy amerikai képviselőt; ugyanis állítása szerint az okinavai [katonai] bázison történt Amerika ellenes kampányban részt vevő japánokat amerikai bajonettekkel sebesítették meg. Azt mondta, hogy nem érzett személyes ellenszenvet Rogers iránt, és jobboldali szervezethez sem tartozik. Én magam nem vagyok a terrorizmus híve; és a fiatalember tettének a szellemiséget sem támogatom. Nagyon foglalkoztat azonban az a tény, hogy a japán sajtó ennyire meggyalázta őt, és hogy mindenki ugyanolyan hisztérikus módon reagált az eseményekre. Bármilyen is volt az újságok politikai meggyőződése — baloldali, semleges vagy jobboldali —, ugyanolyan volt a reakciójuk. Ilyen hisztérikusan csak olyan emberek viselkednek, akiknek van valami rejtegetnivalójuk. Vajon mit próbál eltitkolni a japán sajtó ezzel a haraggal és mocskolódással? Nézzünk vissza egy kicsit a múltba. Az elmúlt száz év során a japánok hatalmas erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy országukat a nyugati civilizáció mintájára alakítsák át. Ez a természetellenes állapot sokszor becsapta önmagát: túlságosan is kilógott a lóláb! A második világháború után az emberek azt gondolták, hogy Japán legnagyobb hibája lelepleződött. Ezután Japán felsorakozott a vezető ipari nemzetekhez és többé már nem kellett az önámítástól tartania. Csak annak érezték szükségét, hogy diplomatáink a japán kultúra békeszerető oldalát hirdessék — amelyet a teaszertartás és az ikebana, a virágkötészet jelképezett. 1960-ban, amikor Aszanuma Inedzsirót, a Szocialista Párt elnökét Tokióban meggyilkolták, én éppen Párizsban voltam. Aszanumát egy tizenhét éves jobboldali, Jamagucsi Otoja szúrta le; a fiú szinte rögtön ezután megölte magát a börtönben. Akkoriban éppen a párizsi Moulin Rouge műsorán volt egy japán revü, melyben szerepelt egy kardvívó jelenet is. A párizsi Japán Nagykövetség sietve azt javasolta a Moulin Rougenak, hogy ezt a jelenetet a „félreértések" elkerülése végett hagyják ki a revüből. A félreértésektől való félelem néha egyenlő a leleplezéstől való félelemmel. Állandóan az 1877-es Sinpuren-incidenst idézem fel — azt az eseményt, amely a japán értelmiségiek körében manapság a japán fanatizmus és irracionalitás megnyilvánulásáról híresült el; ez az eset tényleg egy szégyenteljes dolog, amiről jobb, ha a külföldiek nem is tudnak. Ez az incidens egy olyan lázadás során történt, melyet körülbelül száz makacs, konzervatív, soviniszta szamuráj hajtott végre. Gyűlöltek mindent, ami nyugati, és az új Meidzsi-kormányt is ellenségeskedve szemlélték, lévén ők példázták Japán nyugatosodását. Az elektromos vezetékek alatt áthaladva még fehér legyezőket is tartottak fejük fölé, mondván, hogy a Nyugat varázslata beszennyezi őket. Ezek a szamurájok a nyugatosodás minden formájának ellenálltak. Amikor az új kormány törvényt hozott a kardok viselésének betiltásáról — ezzel felszámolva a szamuráj-szellemiség legfontosabb jelképeit —, száz felkelő támadta meg a nyugatias Japán katonai laktanyáit — kizárólag karddal és lándzsával. Sokukat a Nyugatról behozott puskákkal lőtték le; az összes túlélő pedig harakirit követett el. Arnold Toynbee azt írta a Tanulmány a történelemről című könyvében, hogy a tizenkilencedik században Ázsiának csak ez a két választási lehetősége volt: vagy elfogadják a Nyugatot, és úgy maradnak fenn, hogy teljesen behódolnak a nyugatosodásnak; avagy ellenállnak és elpusztulnak. Ez az elmélet kivétel nélkül igaz. Japán tényleg modern és egységes nemzetet alakított ki a nyugatosodás és a modernizáció elfogadásával. Ennek a folyamatnak a során a legmegrázóbb szembeszegülő cselekedet a Sinpuren-lázadás volt. A többi ellenállási kísérlet inkább politikai jellegűnek számított, hiányzott belőlük a Sinpuren ideológiai tisztasága és kulturális tényezői. Ennélfogva nagyon dicsérik a japánoknak azt a képességét, hogy néha szinte ravasz módon tudnak modernizálódni és újítani — míg a többi ázsiai népet lenézik lustaságuk miatt. Nyugaton az emberek mégis keveset értenek meg abból, hogy mekkora áldozatot kellett ezért hozniuk a japánoknak. Ahelyett, hogy a Nyugat megkísérelné megismerni ezeket a tényeket, inkább a sárga veszedelem gondolatához ragaszkodik, amely mögött ösztönösen valamilyen sötétséget és baljóslatot érzékel az ázsiaiak lelkében. Ami egy nemzet kultúrájában a legrendkívülibb, az szorosan kapcsolódik ahhoz, ami esetleg a legellenszenvesebb — csakúgy, mint az Erzsébet korabeli tragédiában. Japán a Nyugat számára csak egyik oldalát, a Hold egyik felét próbálta eddig megmutatni, miközben a modernizációval volt annyira elfoglalva. A történelemnek még egyik korszakában sem áldozták fel ennyire a kultúra egészét — amely egyaránt magába foglalja a világosságot és a sötétséget is. Életem első húsz évében a nemzeti kultúrát a militaristák természetellenes puritanizmusa irányította. Az elmúlt húsz évben pedig a pacifizmus szorította vissza erőteljesen a szamuráj-szellemiséget, amely teherként nyomja el a japánok könnyen felfortyanó, »spanyolos« természetét. A hatóságok álszentsége belehatolt az emberek agyába, akik már nem találják a kiutat. Ha a nemzeti kultúra bármikor is megpróbálja újra visszanyerni teljességét, akkor szinte őrült esetek történnek. Ezt a jelenséget a lappangó japán nacionalizmus megnyilvánulásaként értelmezik, amely megszakításokkal tör elő, mint a láva egy vulkán repedésein keresztül. Az ilyesfajta feltűnően szélsőséges cselekedeteket, mint például amilyent ez a fiatalember követett el a tokiói repülőtéren, ily módon is lehetne magyarázni. Mégis kevés ember veszi észre, hogy Japánban a mindenféle nemzetközi álarc mögé bújt jobb- és a baloldal is csak kihasználja a nacionalizmust. A Japánban történt Vietnam-ellenes mozgalom túlnyomó részt baloldali volt, és mégis erősen a nacionalizmushoz kötődött — eléggé furcsa közvetítése a nacionalizmusnak. A háború kezdetéig még azt is csak kevés japán tudta, hogy egyáltalán hol van Vietnam. A nacionalizmust különböző módokon politikai célokra használják fel, és így az emberek elveszítik szem elől azt a tényt, hogy a nacionalizmus alapvetően a kultúra kérdése. Másrészről az a száz szamuráj, akik csak kardokkal támadtak egy modern laktanyára, felismerték ezt a tényt. Azért volt szükség vakmerő tettükre és elkerülhetetlen vereségükre, hogy megmutassák egy bizonyos fajta, nélkülözhetetlen szellemiség létezését. Ideológiájuk nehezen érthető; ez volt az első radikális megjövendölése a japán modernizációval járó veszélyeknek, amelyek a kultúra egészét rombolhatják le. A japán kultúra ma érezhető fájdalmas helyzete annak az eredménye, amit a Sinpuren-incidens idején a japánok még csak homályosan érthettek meg." 




Mi volt Misima szándéka a Tatenokaijal? November 3-án meghívott néhány külföldi tudósítót — köztük engem is —, hogy nézzük meg magánhadserege egyetlen nyilvános díszszemléjét. Egy hideg, szeles napon tartották a Nemzeti Színház tetején. Az épület tetejére egy csíkos sátrat állítottak fel, ahol a jelenlévő díszvendégeknek székeket helyeztek el. A meghívott díszvendégek egyenként érkeztek meg. Volt ott egy pár főtiszt a Dzsieitaitól, közöttük egy nyugalmazott tábornok, aki a tisztelgést fogadta. Ezután a Tatenokai sárga-barna egyenruhás tagjai is elözönlötték a tetőt. Miközben Misima a dísztér széléről figyelte őket — vékony, alacsony alaknak látszott méretreszabott egyenruhájában aközben Morita adta az utasításokat. A férfiak jó néhány percig meneteltek oda-vissza a tetőn; a tábornok ellenőrizte őket. A díszszemle végén mindannyian keletre, a császári palota várárkai felé néztek, ami a Nemzeti Színház alatt húzódik el, és tisztelegtek Őfelségének. Ezután mindenki lement a színház földszintjére, ahol fogadást tartottak. Miközben a meghívottak szendvicseiket majszolgatták, Misima két rövid beszédet tartott, az elsőt japánul, a másodikat pedig angolul, amelyből jegyzeteltem is: „Egyszerű okom volt a Tatenokai létrehozására. Ruth Benedict egyszer írt egy híres könyvet, A krizantém és a kard címmel. Ezek a japán történelem meghatározói: a krizantém és a kard. A háború után e kettő közötti egyensúly megbomlott. 1945 óta a karddal nem foglalkoznak. Az az álmom, hogy ezt az egyensúlyt újra helyreállítsam. Hogy irodalmi munkásságom és cselekedeteim által a szamuráj-hagyományokat élesszem újjá. Ezért kértem meg a Dzsieitait, hogy embereim egy hónapos alapkiképzést kaphassanak. A Dzsieitai önkéntesekből áll. Negyedmillió ember képtelen megvédeni a nemzetet. Ezért van szükség némi polgári együttműködésre is. Azért szükséges ez, mert a huszadik századi háborút gerillák vívják; ez egy új típusú hadviselés, amit a szabálytalanságok irányítanak... Célom az, hogy Japánnak is olyan katonai rendszere legyen, mint Svájcnak."

(Forrás: Henry Scott Stokes: Misima Jukio élete és halála)

További ajánlott olvasmányok Misimával kapcsolatban:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tisztelt olvasóink!
A forradalmi demagógiától áthatott és/vagy igénytelen megjegyzéseket töröljük, kérjük ennek szellemében szóljanak hozzá bejegyzéseinkhez!