B. Élthes Eszternek a "hagyományhű magyar katolikusok Szűz Máriának, Magyarország királynőjének felajánlott honlapján" megjelent recenzióját olvashatják az alábbiakban:
Az első fejezetben a szerző így foglalja össze célját: „E könyvnek az a feladata, hogy reflektorfénybe állítsa az ellenforradalmi gondolkodást. .. Fő célom annak vizsgálata, mi az oka az ellenforradalmi szerzők elhanyagolásának, valamint annak, hogy újra meg újra képtelennek bizonyulnak döntően befolyásolni korunk politikai, társadalmi és kulturális eseményeit.”
Ezután az 1789-es forradalom előzményeit tekinti át, melynek végén arra a megállapításra jut, hogy míg a mindennapi hatalomgyakorlásból kizárt középosztály, és annak is az írók és filozófusok adta és „mindenütt jelenlevő” rétege „absztrakt tervének tekintélye és vonzereje” egyre növekedett, addig a hatalmon levők tekintélye folyamatosan, sőt vészesen csökkent. A „felvilágosult” filozófusok egy „eszményi társadalmat” akartak megalapítani, amihez „kezdő lépésnek a létező intézmények és társadalmi szerkezet gyökeres megváltoztatását, sőt lerombolását szánták, s a rombolás munkáját az egyházzal és a monarchiával akarták kezdeni”…. „Teljesen természetes, hogy e támadások nem álltak meg az egyház küszöbénél, hanem az intézményes tekintély minden formáját célba vették.” … „A filozófusok írásai megtanították a francia nemzetnek a papokon való gúnyolódást, akik ezért képtelenekké váltak rá, hogy a király iránti tiszteletre intsék az embereket.”
Első fejezet
Ezután az 1789-es forradalom előzményeit tekinti át, melynek végén arra a megállapításra jut, hogy míg a mindennapi hatalomgyakorlásból kizárt középosztály, és annak is az írók és filozófusok adta és „mindenütt jelenlevő” rétege „absztrakt tervének tekintélye és vonzereje” egyre növekedett, addig a hatalmon levők tekintélye folyamatosan, sőt vészesen csökkent. A „felvilágosult” filozófusok egy „eszményi társadalmat” akartak megalapítani, amihez „kezdő lépésnek a létező intézmények és társadalmi szerkezet gyökeres megváltoztatását, sőt lerombolását szánták, s a rombolás munkáját az egyházzal és a monarchiával akarták kezdeni”…. „Teljesen természetes, hogy e támadások nem álltak meg az egyház küszöbénél, hanem az intézményes tekintély minden formáját célba vették.” … „A filozófusok írásai megtanították a francia nemzetnek a papokon való gúnyolódást, akik ezért képtelenekké váltak rá, hogy a király iránti tiszteletre intsék az embereket.”
Az enciklopédisták írásainak terjesztését a cenzúra sem tudta megállítani, mert bár hivatalosan volt cenzúra, de „tevékenységét magán a cenzúra intézményén belül szabotálták, olykor éppen az irányítók”. „Bármit gondoljunk is a cenzúráról, azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ha van ilyen intézmény, akkor azzal, hogy nem működik hatékonyan, kettős kárt okoz: puszta létezésével ellenállást gerjeszt, és nem tudja ellenőrzése alatt tartani az ellenállást.”
1789-hez tehát egyfelől a filozófusok, az ú. n. enciklopédisták szellemiségének a társadalom minden rétegében való gátak nélküli terjedése, és az e szellemiség hatására – elsősorban a tekintély lerombolása révén – bekövetkezett vallási és erkölcsi romlás vezetett.
E szellemiségnek a lelkekbe való beivódása azonban máshol is bekövetkezett:: „Ami igaz volt a cenzúra intézményére, általánosságban is igaz volt” a hatalom birtokosaira is. „Habozók voltak, bizonytalanok jogaik felől, s késlekedve, sajnálkozva vagy vonakodva vették igénybe hatalmukat.” És ezután e tapasztalat általánosítása jön: E megfigyelés „általános jelentősége abban áll, hogy előrevetít sok majdani összeütközést a forradalmi ideológia és az ellenforradalmi erők között.” Így, a tapasztalat, a múlt megfigyelésével jutunk el „egy sémára, amely nagyban hozzájárul az elmúlt kétszáz év történelmi eseményeinek magyarázatához”.
1789-t vizsgálva kiderül, hogy az ellenforradalmárok, ha forradalmi helyzettel kerülnek szembe, elbizonytalanodnak, míg a forradalmárok egyre agresszívebbek lesznek, és „az agresszívebbnek nyilvánvaló előnye van”. De van egy másik nagyon fontos pont is: a forradalmárok eszméi nem eredetiségük, jóságuk, igaz voltuk miatt terjednek, hanem mert kitalálóik, híveik, „akitivistáik” kiválóan értenek ezen eszmék terjesztéséhez, melynek „során kevés híján monopóliumra tesznek szert”, azaz lefordítva korunkra, a médiában egyeduralkodó szerepre jutnak. Így következik be az, hogy „a szellemi és erkölcsi légkört egyre inkább a forradalmárok” határozzák meg. Ezt nagyban megkönnyíti, hogy a forradalmárok „önmagukat teszik meg az elismerés osztogatóinak, s e szerepüket barátaik javára gyakorolják”.
Molnár Tamás ezután a hatalmon levők, illetve az ellenforradalmárok viselkedését tekinti át, s több példával illusztrálva azt mutatja meg, hogy a forradalmárok által megdönteni kívánt rend képviselői a bajban is „úriemberként” viselkednek. Aztán felteszi a kérdést? „De elegendő-e ez? Csupán ennyit kíván a hatalom?” És a válasz – egyelőre csak 1789-re vonatkoztatva: „XVI. Lajosnak hadiállapotot kellett volna bevezetnie, hogy megelőzze a forradalmat. A király nem ezt tette, nyilvánvalóan azért, mert úgy gondolta, hogy a polgárháború veszélyét mindenáron el kell kerülnie. Ám e célt éppen a hadiállapot bevezetésével lehetett volna elérni.”
Molnár Tamás Antoine Rivarol-t idézi, aki ezt írta: „Ha eljön a nap, amikor az uralkodó az alattvalóitól kér tanácsot, ez bizonyos értelemben a szuverenitás felfüggesztését jelenti. Kezdetét veszi az interregnum!” (Ez a nagyon fontos megállapítás minden közösségre vonatkozik, azaz, kivédhetetlenül bármely társulat szétzúzása lesz az eredménye annak, ha az elöljáró képtelen saját hatáskörében döntéseket hozni, és ehelyett minden lépése előtt egyenként kikéri a közösség tagjainak véleményét. Ezzel a módszerrel lehet a legsikeresebben a vezető tekintélyét aláásni, és a tagokat egymásnak ugrasztani.)
Egy másik gondolkodó, Charles Maurras szerint a királyt „a század irodalma” győzte meg arról, hogy már nem ő az ország legitim vezetője. „A francia forradalom nem július 14-én győzött, hanem jóval korábban, az emberek gondolkodásmódjában és érzéseiben, amelyeket átitattak a filozófusok eszméi.”
Második fejezet
Molnár Tamás ezzel a nagyon szomorú, sőt mondhatnám kétségbeejtő, és teljesen igaz megállapítással folytatja tanulmányát: „»Korunk forradalma« immár nem korlátozódik egyetlen nemzetre vagy társadalomtípusra, hanem egész bolygónkat a radikalizmus leplébe burkolja.” Ezután visszatér 1789 taglalásához, és azt vizsgálja, mi is volt az a mondanivaló, amivel a filozófusok koruk emberét megnyerték a forradalom ügyének.
Más gondolkozókat idézve Molnár Tamás megállapítja, hogy a francia filozófusok „egyfajta elvont gondolkodásmódot ültettek el”, és „addig ismételgették többnyire csábítóan kifejezett elvont megfogalmazásaikat, amíg csak e meglepő, de üres frázisokat és világosnak látszó hamis eszméket” az emberek nem kezdték komolyan venni. (Nagy valószínűséggel a „meztelen a király” elv is működött e folyamat alatt: a sznobok nem merték bevallani, hogy nem értik a filozófusok gondolatait, és zavarukat azzal palástolták – mint mindenütt hasonló helyzetben –, hogy annál hangosabban tapsoltak nekik.)
Azonban a forradalom világméretű győzelméhez ez önmagában kevés lett volna: a francia gondolkodáshoz nemsokára a német idealista spekuláció – melynek terjesztői szinte kivétel nélkül protestáns lelkészek fiai voltak – társult, s e kettő „meghódította az akadémiai köröket … az akadémiai élet pedig a kötelező oktatás csatornáin keresztül a Nyugat szellemi életét”. (Gondoljunk csak Szent X. Pius küzdelmeire a modernizmus ellen. A szent pápa tudta, hogy ez a „minden eretnekség gyűjtőhelye” a szemináriumokban terjedt a legjobban.)
A maguk frázisaitól megittasodó forradalmárok azt hirdették, hogy az embereket fel kell szabadítani a társadalom által „rárakodott különféle rétegektől (szokások, erkölcsök, társadalmi attitűdök, hiedelmek, hagyományok, vallásosság, előítéletek)”. A filozófusoknak tehát az a feladatuk, hogy ezek alól felszabadítva „emancipálják a természetes embert a mesterséges ember zsarnoksága alól”.
(„Semmi sem új a nap alatt” – ez az elcsépelt, és még csak nem is egészen igaz mondás itt mennyire érvényes! Miután a forradalom győzött és minden társadalmi rendezettséget elpusztított, utolsó fejezetként nem maradt számára más hátra, mint hogy az isteni rendből még utolsónak megmaradt részt, a nemek kérdését is megoldja, hogy ezáltal végleg eltöröljenek mindent a föld színéről, ami még eredeti, Istentől megalkotott állapotához hasonlít. A Gender Mainstreaming ezért használja ma pontosan ugyanazokat az érveket, mint annak idején a francia forradalmárok. Vagyis, hogy az ember nem születik férfinak meg nőnek, hanem csak a társadalom kényszerít rá egyfajta magatartásformát, következésképpen mindenki szabadon választhatja meg ezután nemét.)
De a filozófusok nem várták meg türelmesen, hogy a „mesterséges” ember önként válassza a „természetes ember” állapotát, hanem kijelentették, hogy erőszakkal is fel kell szabadítani őket, hiszen – szerintük – az új, végre az „értelmét használó” emberek „egyforma és absztrakt egységek, akik egyformán gondolkodnak, azonosak az érdekeik, nem vágynak embertársaik fölé emelkedni”. Hogy senki ne mondhasson nemet eme átalakulásra, a régi történelmet, „az értelmétől megfosztott ember” történelmét, el kellett pusztítani: „A társadalom szokásos kötőanyagát – a hagyományt, a törvényeket, a lojalitásokat, a közös vállalkozásokat, a közös szenvedéseket, az ünnepléseket – el kellett tüntetni.” És az ezt követő borzalmas és kegyetlen pusztítások mind e célt szolgálták.
A filozófusok Arisztotelésztől a francia forradalomig (és nagyon kevesen még azóta is) az egyénről és a társadalomról „úgy beszélnek, ahogyan valóságosan léteznek”. Ezzel szemben a forradalmár filozófusok az egyén és a társadalom állítólagos „lényegéről” szónokolnak, és elítélik azokat a „helyzeteket, amelyek úgymond, nem azonosak önmagukkal”.
Molnár Tamás gondolait akkor lehet a legjobban megérteni, ha ismerjük egy későbbi művét, az első ízben 1990-ben kiadott „Utópia, örök eretnekség” címűt. Ennek előszavában a professzor úr ezt írja: „Az emberiség történelmében időről időre lábra kap az a vélekedés, hogy az eszményi társadalom a valóságban is megteremthető. Azután fölhangzik a hívó szó: fogjunk össze, építsük föl Isten államát a földön. Bármennyire vonzónak tűnik is ez a gondolat, valójában csak vágyálom, mely a logika tébolyának bélyegét hordja. Evilági gőgtől elvakultan sokszor hisszük valóságosnak a véglegesen megrögzült emberi társadalom álmát. Ez az álom, az utópia, istentagadáshoz és önistenítéshez: eretnekséghez vezet.” Majd az első részben ezt írja: „Az utópista gondolkodás tehát a kezdet romlatlanságába és a tökéletesség elérhetőségébe vetett hitként is jellemezhető. … Az egyén ellenállásának leküzdésére természetesen erőszakot kell alkalmazni, ám az utópista szerint a cél – a jóság és a tökéletesség elérése – ezt kellőképpen igazolja.”
(Tessék csak megfigyelni, mire hivatkoztak a protestánsok és a NOM készítői: Vissza kell térni az őskeresztények romlatlanságához!)
A forradalmár filozófusok – csakúgy, ahogy az eretnekek – ősbűne tehát abból fakad, hogy nem veszik tudomásul a valóságos tényeket, az ember természetét, az eredendő bűnt, illetve ennek következményét, az ember rosszra való hajlamát, vagyis egyszóval a dolgok valóságos természetét. És azt állítják, hogy az ember eredendően tiszta, és ha bizonyos erők, elsősorban az egyház, a vallás, az erkölcsi kötöttségek nem gátolnák ebben, boldog és tiszta és erkölcsös társadalmat építene magának. Ezért kell az egyént minden kötöttségtől felszabadítani, ezért kell minden rendet, intézményt eltörölni, hiszen az ember eredendő jósága révén ezek nélkül is meg fogja teremteni a földi mennyországot.
Molnár Tamás idézi Metternichet, aki az orosz cárnak írt levelében ilyen kijelentéseket tesz: „Az idealisták, a liberálisok célja olyan létezés biztosítása minden egyes egyén számára, amelyben teljesen független lehet minden tekintélytől, minden akarattól, kivéve a sajátját. Ez a gondolat abszurd, ellenkezik az ember természetével és összeegyeztethetetlen a társadalom szükségleteivel.” Molnár Tamás azt is megemlíti, hogy Metternich nem hitte, hogy a katolikus egyház egyszer szintén erre az útra léphet. IX. Pius első intézkedéseinek (melyek még liberálisok voltak) hírére így kiáltott fel: „Egy liberális pápa önellentmondás!”
A forradalmárok „felszabadítják a lelkeket”. Az általuk kívánt és mára megvalósult új korszak meghozza „a léleknek, az ember szellemi szubsztanciájának felszabadulását is”. Ez a tanítás „mindenekelőtt az egyén öndicsőítési vágyát elégítette ki. … Másodsorban a tanítás könnyedén elintézte a béklyónak tekintett emberi természetet: az emberi nyersanyagot mostantól végtelenül alakíthatónak, tökéletesíthetőnek fogták fel. Így, harmadsorban, a mindebből keletkező folyamatban immár semmit sem lehetett elvetni vagy megtiltani mint »erkölcstelen«-t, »abszurd«-at, »az emberi természettel ellenkező«-t, a »társadalom stabilitására nézve káros«-at vagy egyszerűen mint »hamis«-at. .. A legfontosabb feladat a létező helyzeten túllépés lesz, azzal, hogy a tevékenység minden területén üdvözüljük a szokatlant, az ellentmondásosat, a bizarrt.”
Nem szabad elfelejteni, hogy a könyv 1969-ben íródott. Mára ezek a célok mind megvalósultak, már semmiről és senkiről nem lehet azt mondani, hogy rossz, téves, gonosz stb. Sőt, korunkban már börtönnel fenyegetik azokat, akik Isten vagy az igazság nevében elítélik a bűnt, a tévedést.
Harmadik fejezet
Molnár Tamás ezután azt vizsgálja meg, hogy kik tartoznak a forradalmárok, illetve az ellenforradalmárok közé. A „belső kör”, a forradalmár-mag, „az irodalmárok köztársasága” nem csak a felvilágosodás-kori Franciaországban létezett, hanem minden társadalomban megvan. „E köztársaságba természetesen teljesen önkéntes a belépés, de bizonyos körökben ellenállhatatlan a vágy, hogy hozzá tartozzanak. Elsősorban az eszmék és képek manipulátoraiból áll: írókból, professzorokból, művészekből, újságírókból, népszónokokból, politikusokból és más maguk közé fogadott személyekből.”
De ez a belső kör másokra is vonzerőt gyakorol: a kultúrsznobokra és, ami első hallásra meglepő, a gazdag osztályok képviselőire. Ezek ugyanis nemcsak vagyonra és hatalomra vágynak, hanem „olyan igazolt kultúrára, amelyet csak e köztársaság nyújthat a maga kommunikációs csatornáival”. Vagyis az üzletemberek e körbe való tartozással, illetve e kör tagjainak a felkarolásával – például alapítványok, irodalmi díjak által – további befolyást és népszerűséget szereznek, mely jól jövedelmez, hiszen ismertségük növekedésével termékeik számára is nagy reklámot szereznek, vagyis mind hatalmukat, mind pénzüket gyarapítják a forradalmi ideológiák gyártóival fenntartott jó kapcsolatokkal. Értelmiségiek és pénzemberek – olyan alapítványokkal, mint például a Ford és a Rockefeller – mind „együttesen teremtik a forradalom stílusát a pénzügyi csatornák és az írott szó felhasználásával”.
A könyv a „kapitalisták” részvételét e forradalmi eszméket hirdető körben elsősorban a pénzemberek tájékozatlanságával, politikai meggyőződésük hiányával magyarázza. Ma már úgy tűnik, hogy nem csak ez a tudatlanság játszik ebben szerepet, hanem még inkább az a tény, hogy a hatalom és a nagy vagyonok tulajdonosai a rend felbomlásával, azaz egy ország, egy társadalom megbuktatásával, a nagy gazdasági válságokkal még többet keresnek, mint ezek felépítésével, illetve megtartásával.
Így áll elő az a kör, mely a világot a francia forradalom óta irányítja: egyik részük megfogalmazza a forradalom eszméit, ezek az értelmiségiek, másik részük ellátja az előbbieket azon eszközökkel, melyekkel „erősítik hangjukat, hosszabbítják karjukat, növelik közönségüket”, aminek következtében az elsők, a professzorok, írók stb. a „kommunikációs csatornákon minden irányban terjesztik eszméiket”. Miközben a forradalomról beszélnek, és a nyilvánosság előtt a proletárok, a munkásosztály, a kisemmizettek, az elnyomottak érdekeiért szállnak síkra, valójában eszük ágában sincs, hogy ezekkel egyenrangúak legyenek, pláne nem gazdasági téren.
„A forradalmi eszmék hordozói értelmiségiek, továbbá modern típusú, tehát terjeszkedő és személytelen üzleti vállalkozások, valamint hasonlóképpen személytelen és terjeszkedő politikai pártok. Ezek a szervezetek a városokban koncentrálódnak, amelyek maguk is modernek, azaz személytelenek és terjeszkedők.”
E két utóbbi folyamattal – a terjeszkedéssel és személytelenséggel – szembeni álláspont az, ami az ellenforradalmárokat kezdettől fogva a forradalmárok ellenfeleivé teszi. „Szemben azzal, amit százötven év óta hallunk”, e két réteg szembenállásnak oka „nem az osztályérdekek védelme, mint inkább a filozófiai ellenszegülés a modern létezés két vonásának: a meghatározhatatlan és ellenőrizhetetlen terjeszkedésnek, illetőleg a városi élet, a kereskedelmi és ipari vállalkozások és a politikai pártok személytelenségének”.
De Bonald ellenforradalmár író így fogalmazta ezt meg: „A kereskedelemmel szemben a mezőgazdaság, amelynek folyamataiban minden nyilvánosan történik, közösségben egyesíti az embereket, anélkül, hogy megosztaná őket a versenytől való félelem által.” (Ezek után az is jobban érthető, miért volt a kommunizmusnak és most az EU-nak legelső tennivalója a mezőgazdaság szétverése, a kis- és középparaszti réteg lehetetlenné tevése – az előzőnek erőszak, az utóbbinak a rendelkezések, szabályozások segítségével.)
„Az ellenforradalmárok a földnek a többi termelőerővel szembeni elsőbbségében hittek. Nem csoda, hogy gyorsan elveszítették képviseletüket a szaporodó demokratikus intézményekben.” És Molnár Tamás megint de Bonald-ot idézi: „A gazdag azzal fogja teljesíteni vallási kötelezettségeit, hogy bért fizet az elvégzett munkáért, nem pedig azzal, hogy alamizsnát ad a hanyagoknak és a naplopóknak. Az állam ne karitatív céllal létrehozott műhelyekben alkalmazza a szegényeket, hanem teremtsen számukra foglalkoztatási lehetőségeket.”
Az ellenforradalmárok „felismerték azon feltevés filozófiailag hibás voltát, amely szerint az ember erényes, s így joggal lehet remélni egy hasonlóképpen erényes kormányzatot.” – „A választójog kiterjesztése azt jelentette, hogy a nemzetek élére demagóg pártvezérek kerültek, a számok és többségek új játékszabályainak segítségével.”
Az ellenforradalmárok pontosan látták a forradalmi rendszer ellentmondásait, viszont elkövettek egy hatalmas, és következményeiben végzetes hibát, mely a mai napig egyre erőteljesebben és egyre jóvátehetetlenebbül, visszafordíthatatlanul megnyilvánul. Ez pedig abban állt és áll, hogy „mind az akkori, mind a mai ellenforradalmár hajlamos azt hinni, hogy az igazságot csak fel kell tárni, hiszen tény, hogy mindenki számára látható és hallható, világosan megfogalmazható, miután elvetettük az összes hamis, megtévesztő és tisztességtelen ellenérvet.” – „Az ellenforradalmárok a józan észt, a régi korok és ősök bölcsességét, az emberiségnek a tapasztalatát, az emberi természet változhatatlanságát és a többi hasonló igazságot hangsúlyozzák.”
Ezzel szemben a forradalmár csak a mindennapi életében alkalmazza ezen gondolkodási és cselekvési vezérfonalakat, mert hiszen ezek felelnek meg az élet követelményeinek, de amint íróasztalához ül, vagy a szónoki tribünre lép, spekulatív, utópista, a gyakorlati élettel teljesen ellenkező, azt figyelmen kívül hagyó következtetésekről szaval.
„Az ellenforradalmár komolyan veszi az élet menetét, mert meggyőződése, hogy egy magasabb hatalom rendelte el azt. Következésképpen bízik benne, hogy egy világosan kifejezett eszmének nem kell reklám, s hogy azt a különleges gondviselés védi, amellyel szemben szinte tiszteletlenség, ha ezen eszme elfogadását sürgetjük. Az ellenforradalmár szervező elvnek gondolja Istent, a forradalmár szerencsejátékot képzel Isten helyébe.”
Molnár Tamás a forradalmi eszmék erejeként újra és újra azok újdonságát, lendületét, szokatlanságát, elemi nyugtalanságát, színességét, rendkívüliségét, látszólagos eredetiségét, idealizmusát nevezi meg. Szerinte ez hat a tömegekre, ha nem is az agyukra, de a szívükre. A mai, 40 évvel későbbi helyzetet látva, a forradalomnak a vallási közösségekben, elsősorban a katolikus Egyházban való térhódítása után, úgy tűnik, hogy a forradalmi eszmék nem e látszólagos tulajdonságaiknak köszönhetik győzelmüket, hanem sokkal inkább annak, hogy elhitetik az emberekkel, hogy „az ember a maga ura, nincs alávetve semmilyen rendnek, az emberi természetnek, az ember állapotának, s hogy szabadon játszhatik a rendelkezésére álló összes elemmel.” Valójában ez az elképzelés, ez a fület csiklandoztató mese az, ami annyira vonzó az Ádám bűnbeesése óta a rosszra, a lázadásra hajló ember számára.
(És az a néhány jobb érzésű ember, aki átlátja a forradalmi eszmék katasztrófát előidéző ostobaságait, előbb utóbb beadja derekát, mert rájön, hogy józanként, kritikusként, „ellenforradalmárként” minden lehetőséget elveszt a megnyilvánulásra, az érvényesülésre, utóbb már a puszta fennmaradásra is. És ekkor vagy beáll a forradalmárok táborába, vagy tökéletesen elhallgat. Nem félelemből, még csak nem is rezignáltságból. Hanem annak felismeréséből, hogy a világ mai menetében tevékenyen részt venni, „nem csak arra nézve megalázó, aki csinálja, de arra nézve is, aki nézi”. És annak felfedezéséből, hogy még a legcsekélyebb részvétel, illetve ellen-tevékenység is csak arra alkalmas, hogy valamilyen formában hozzájáruljon a mostani világ elfogadtatásához. Azzal, hogy nem tudja megakadályozni az igazság meggyalázását, inkább arra sarkalja, hogy elrejtse és őrizze az igazságot.)
Molnár Tamás a forradalmároknak még egy másik jellegzetességéről is beszél. A forradalmár soha nem elégszik meg azzal, ami van, szerinte „semmi sem állandó, minden, ami van, tökéletlen, s így eldobandó”. Vagyis a forradalom nem egy időben lehatárolt folyamat, melynek végén valami új rend alakul ki, hanem egy állandó mozgás, várakozás, megelőlegezés, annak állandó hirdetése, hogy a tökéletes csak a jövőben lehetséges, tehát megállás nincs, a jelen elismerése, helyeslése egyúttal elárulása a forradalomnak. Molnár Tamás ehelyütt Mannheim Károlyt idézi, aki ezt írta: „Hogy a modern világ kialakuljon, szükségesnek látszik, hogy egész rétegek dolgozzanak a létező felépítés fellazításán”, azaz a mindenkori rend elpusztításán. Ez a réteg elsősorban az értelmiség soraiból kerül ki, mely mindig a haladásról szaval, és ezért mind értékeli, mind szívesen elvégzi ezt a rombolást.
Ezzel szemben az ellenforradalmár hisz a rendben, abban, hogy az emberek elemi igényei közé tartozik a állandóság iránti vágy. A média segítségével az ellenforradalmárokra, akik a létező dolgok struktúráját akarják megőrizni és a konkrét realitásokat veszik figyelembe, a konzervativizmus, az elmaradottság, a középkoriság, a korlátoltság bélyegét sütik, akik valami mulandót védelmeznek. Ugyanakkor a média csinálta hősök, a forradalmárok „különlegesen széles látókörű emberek hírében állnak, holott a valóságban egyszerűen csak nem gondolták végig azt a zűrzavart, amely a fejükben uralkodik”.
Ezután Molnár Tamás egy érdekes kérdésre tér rá. Először megállapítja, hogy korunkra teljes mértékben a forradalmi médiumok irányítják a közgondolkodást, közhangulatot. Utána viszont kijelenti, hogy nem egy összeesküvés eredménye, „amikor a forradalmi médiumok hírek, hiedelmek, érvek, témák, megoldások és reputációk hálózatával terítik be a földgolyót.” Szerinte nem egy összeesküvés, hanem „szoros ideológiai konszenzus” eredménye ez, mely nem valamiféle titkos szervezkedésen, hanem az ideológia azonosságán alapszik. Azaz ezen ideológia alapján „a forradalmi médiumok maguk képeznek összekapcsolódva hálózatot,” mely meghatározza a megvitatandó témákat, és az elfogadható megoldások kereteit, valamint azok nevét is, akiket idézni, illetve akiket agyonhallgatni kell. „Az idő múlásával ez az ügyes játék, amelyben kifejlesztik személyek egy bizonyos táborát, egy másik tábort pedig elhallgatása útján megölnek, a világ problematikájának teljes újrafogalmazásához vezet.”
Ugyanakkor éppen a forradalmi eszmék otrombasága folytán a világ eseményei távolról sem felelnek meg annak az interpretációnak, amelyet e médiumok adnak róluk. Ilyenkor az eseményt átalakítják nemeseménnyé, és mélyen hallgatnak róla. (Gondoljunk a Cern-i ősbumm kísérletre: miután kiderült, hogy végrehajthatatlan, a média „elfeledkezett” róla, és azóta is úgy tesz, mintha senki nem emlékezne rá, hogy 2008 őszén mi hangzott, mit terveztek ott el.)
A fejezet végén Molnár Tamás egy furcsa, de nagyonis valóságos jelenségre is felhívja a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a forradalmárokat akkor is mozgósítani lehet, ha ez a legnagyobb személyes áldozatokat kívánja tőlük. A professzor úr szerint ez a „jövőről való visszautasíthatatlan tudás biztonságérzetének” a következménye. „A forradalmár katonai szellemet képvisel abban az értelemben, hogy az emberiség egységét akarja, ami agresszív módon kikényszerített egyformaságot föltételez. Minden forradalmárcsoport, bármilyen anarchista jelszavak szerepelnek is zászlain, egyenruhában végzi.”
Ugyanakkor az ellenforradalmárokról ezt írja: „Bárki, aki megpróbálta megszervezni az ellenforradalmárokat, kénytelen volt észrevenni, hogy ezek az emberek hajlamosak magáncéljaikat elébe helyezni az ilyen szervezetekben való tagságuknak.”
(E két ellentétes magatartásformát minden nap megfigyelhetjük magunk körül. Hogy e kétfajta viselkedésnek mi az oka? Talán az, hogy aki nem gondolkozik, azt lehet fanatizálni, aki viszont használja az agyát, azt nem. Talán az, hogy az igazságot elhagyók mindig korrupttá válnak, akiket aztán irányítani lehet. Talán az, hogy a gondolkodók nem szívesen vesznek részt tömeges megmozdulásokon, különösen nem, ha annak céljaival nem értenek százszázalékosan egyet. Talán az, hogy aki elhagyja a szűk ösvényt, az a széles útra térve örül annak, hogy nem egyedül ő bizonyult gyengének, és örömest áll be a sorba és üvölt együtt a tömeggel. De talán csak az, hogy emberfeletti erőt kíván, és ezért nem sokáig bírható a mindig a szél ellen való haladás, a mindig a kitaszítottak közé való tartozás.
Az ellenforradalmárok nem a szervezkedésben, a szervezetekben, hanem a hierarchiára épülő rendben hisznek, ezért nem az alulról való szervezkedést, hanem a felülről jövő „parancsot” követik, illetve követnék, ha lenne ilyen. Ilyen viszont az utóbbi időben nincs – erről időben gondoskodtak a forradalmi erők, illetve az általuk uralomra került diktatúrák. Ezeknek talán éppen ez volt a legfontosabb feladatuk: eltakarítani az útból mindazokat, akik képesek lennének az ellenforradalmárok összegyűjtésére, megszervezésére és vezetésére.)
Összefoglalás: „A hatalomátvétel modern eszközei ideológiák, amelyek a kommunikációs médiumok útján terjednek, amíg át nem hatják a »közvéleményt«.”
Negyedik fejezet
Az előző fejezet végén feltett azon kérdésre, miért tömörülnek csoportba, miért szervezkednek könnyen a forradalmárok és miért képtelenek ugyanerre az ellenforradalmárok, Molnár Tamás negyedik fejezet elején adott válaszának lényege abból áll, hogy 1789 előtt ez utóbbiaknak nem volt szükségük arra, hogy egyfajta stratégiát, vagy politikai, filozófiai elméleteket gyártsanak, mely szükség esetén mozgósíthatja őket. Ezzel szemben a forradalmárok megalkották a maguk elméleteit, többnyire rejtett vagy allegorikus nyelven, ami újabb előnyhöz juttatta őket, mert „a rejtett értelem a testvériség érzését kelti azok között, akik osztoznak a »titok«-ban”, s mely így „hamarosan egy szinte szent szöveg tekintélyére tesz szert”.
Az ellenforradalmárok viszont „a politikai irodalom legnagyszerűbb anyagából meríthettek a görög-római gondolkodásból, és abból a politikaelméletből, amelyet a Szentírás alapján dolgoztak ki különböző szerzők, Szent Páltól Bossuet püspökig.”
E megállapítás után Molnár Tamás szinte az egész probléma lényegét fogalmazza meg, nevezetesen azt, hogy elméletek csak olyan „környezetben működnek, ahol bizonyos előfeltevések adottak”. És a probléma gyökere éppen abból áll, hogy ez az előfeltevés a két táborban szögesen ellentétes. Míg „az ellenforradalom legmélyebb gyökerei a vallásban vannak”, és annak biztos – a történelem- és az Isten-ismeret által megpecsételt – tudatában, hogy az ember „születésekor nem szabad, hanem függő, és túléléséhez szüksége van környezetének koncentrikus köreire, amelyek az anyai gondozástól és az apai védelemtől az adott társadalom nyelvéig, intézményéig és hagyományáig terjednek”, addig a forradalmárok, vagyis a fantaszták arról vannak meggyőződve, hogy „az ember szabadnak születik, mégis mindenütt láncokat visel”, és az ő feladatuk, hogy e láncoktól megszabadítsák őt.
Mivel az előfeltételek tökéletesen ellentmondanak egymásnak, a két tábor közötti dialógus eleve és mindig reménytelen, nem oldhat meg semmit, mert különböző elvekre támaszkodik, különböző elvekből indul ki. (De nem csak e két tábor között, hanem minden párbeszéd értelmetlen, ahol az előfeltevések különbözőek.)
A forradalmárok, Rousseau után, egy elképzelt, absztrakt, vágyaikban levő egyénről beszélnek, az ellenforradalmárok a „konkrét” emberről, „akinek helyzetét egy adott környezetben vizsgálják”. Míg a forradalmárok – de mondhatnánk úgy, hogy az eretnekek, az Isten-tagadók mindig a világtörténelem folyamán – „az embert mint potenciális jót tekintik”, addig az ellenforradalmárok – de mondhatnánk úgy, hogy az Istenben hívők, a Teremtőjüket és saját teremtmény voltukat elismerők – az embert gyengének, bűnnel és „szenvedélyekkel telinek és lényegében – az áteredő bűntől sebzettsége miatt – javíthatatlannak tartják”. „A forradalmár szerint az embernek nincs természete, a környezete alakítja, ezért egy tökéletessé tett környezet tökéletessé formálhatja, az ellenforradalmár egy alapvetően változatlan emberei természetet talál, hiszen azt egyszer s mindenkorra Isten alkotta meg, aki maga sem fejlődő erő (ahogy a forradalmár véli), hanem mindörökké ugyanaz.”
Molnár Tamás ezután de Maistre – szerinte túl radikális formában megfogalmazott – ellenforradalmi hitvallását idézi: „Az emberi ész saját erejére hagyatva puszta semmi, mert csak nézeteltéréseket és vitákat eredményez. Viselkedésük irányításához az embereknek nem megvitatható problémákra, hanem hitekre van szükségük. S amikor az ész felébred, az a legjobb a számára, ha kész eszméket, előítéleteket talál, legalábbis az életben való viselkedés vonatkozásában. Előítéletek nélkül nincs erkölcs és nincs kormányzás. Az államnak kell, hogy legyen vallása, ahogyan kell, hogy politikája legyen, de az a legjobb, ha e kettő dogmái egyesülnek, s közösen képezik a nemzeti észt, amely elég erős ahhoz, hogy elhallgattassa az egyéni ész eltévelyedéseit.”
Ezzel szemben a „forradalmi állam abból meríti energiáit (radikális követeléseit, jó lelkiismeretét, népszerűségét, befolyását), hogy távoli, homályos és általános célokat tűz ki”.
A gondolkodásnak a különböző alapelveken való ilyetén eltérése a politika, a kultúra, az oktatás, egyáltalán az élet minden területén megnyilvánul. A forradalmárok, az ideológusok, mindig egy távoli szép jövő érdekében mindig „kollektivista megfontolásnak rendelnek alá” mindent, egy eszményi közösség számára fogalmaznak meg a realitással szögesen szembenálló nagy terveket. Az ellenforradalmárok viszont egy adott közösségnek, egy adott pillanatban akarják a problémáit megoldani, és ezt – „mivel számukra a politikai test alapegysége a család” – a család és nem „az eszményi világtársadalom” problémáinak megoldásával kezdik.
Molnár Tamás ezután egy nagyon fontos – és sokak által bizonyára még nem átgondolt – folyamatról ír. Nevezetesen arról, hogy a forradalmárok célja nem más, mint a nemzetek, a nemzeti államok felbomlasztása. Mivel ők világközösségről álmodoznak, számukra a nemzet csak egy állomás, melyet el kell törölni a nagy cél érdekében. „A szabadkőművesség már jóval 1789 előtt azon munkálkodott, hogy felbomlassza a nemzeteket mindenütt, ahol csak gyengének találta őket, s így remélte, hogy közelebb jut a maga nagy céljához.”
„Ellenforradalmári-szemmel viszont a nemzet nem csupán hagyomány – s így a közös emlékezet – letéteményese, hanem kitüntetett strukturális tulajdonságai vannak.” Ez is egyik oka, amiért az ellenforradalmár nem fogadja el a demokráciát és még kevésbé a pártrendszert.
„A hit vagy hagyomány nem osztható fel, mert akkor lényege vész el. A politikai pártok általában, különösen pedig azok, amelyek a népszuverenitás koncepciójából nőnek ki, romboló hatással vannak a »nemzeti hit«-re és a nemzet egyensúlyára. Egy nemzet mindig történelmi alkotás, természetes növekedés, ezért van természetes egyensúlyi állapota is.” Ezt az egyensúlyt bontja fel visszavonhatatlanul a népszuverenitás, mert ezzel a nemzetet tengelyétől fosztja meg, hiszen „ha a nép szuverén, akkor kik az alattvalók?”
„E helyzet nem csupán ellentmondásos, hanem kezelhetetlenné is válik azáltal, hogy szuverén politikai pártokra oszlik; a nemzetből nemnemzet lesz, örökös polgárháborúban egymással harcoló csoportok mesterséges és megosztott konglomerátuma. Az ellenforradalmár fő célja ezért kiküszöbölni a demokráciát.” Már csak azért is, mert idővel a politikai frakciókból ideológiai frakciók lesznek. Az ellenforradalmárok számára a pártrendszeren alapuló demokratikus állam nem más, mint egy nemzet öngyilkossága. A különböző, egymással versengő ideológiák „szétszakítják az államot és lerombolják a nemzetet”.
Magyarország utolsó húsz éve a legjobb bizonyíték ezen állítás igaz voltára. 1990-ben, illetve azóta folyamatosan, több évtizedes barátságok mentek visszavonhatatlanul tönkre, mert az addig egyetértő emberek különböző pártok szimpatizánsai lettek. Az egy-párt uralom ebben a tekintetben jobban hasonlított egy hierarchikus rendszerhez (és mint ilyent az ellenforradalmi filozófusok kívánatosnak is tartják), mint ez a több-párti úgynevezett demokrácia, ahol már olykor családtagok sem beszélnek egymással – mára sikerült a magyar nemzetet megmaradt határai között ugyanannyi részre, vagy talán még többre feldarabolni, mint 90 évvel ezelőtt.
Az ellenforradalmárok, mint Isten-hívő emberek, azt is felismerték, hogy a demokrácia „összeegyeztethetetlen az Istenben való hittel, mert mint tanításnak megvan a maga istene, az ember”. Ezért csalódtak az ellenforradalmár szerzők az Egyházban, „amikor az úgy döntött, hogy a demokratikus berendezkedésű társadalmak elfogadható partnerek” a tárgyalásokra, illetve amikor később az Egyház már odáig ment, hogy maga is elfogadta a demokráciát, és saját berendezkedésében is alkalmazni kezdte.
Montalambert már 1863-ban egy katolikus kongresszuson figyelmeztetett: „Minél inkább demokrata valaki, annál szükségesebb, hogy keresztény legyen; mert az emberré lett Isten képezi nélkülözhetetlen ellensúlyát a demokrácia arra való örök hajlamának, hogy bevezesse az önmagát istennek hívő ember kultuszát.” (És mivel a demokratikus országok polgárai egyre kevésbé keresztények, sőt egyre inkább új-pogányok, hullnak az országok korunkra egyre mélyebb barbárságba, amiken az egyre több törvény és egyre nagyobb bürokrácia természetesen semmit nem tud változtatni.)
Bardéche 1961-ben megjelent gondolatait – „a demokráciában a hatalom felváltva hol erre, hol arra a klientélára száll” – követve írja Molnár professzor úr: „A demokrácia nem egy öntudatos, jogait és kötelességeit ismerő állam éltetője, hanem tömegverekedés, amelyet az éppen erősebb és erkölcsileg kevésbé aggályos fél a maga érdekei szerint alakíthat.”
Molnár Tamás a történelem tanulságaiból ezt a megállapítást vonja le: „Aligha lehet találni olyan forradalmár gondolkodót, akiről, ha egyszer eszméi bolygónk bármely részén megvalósultak, ne derülne ki, hogy használhatatlan elméleteket terjesztett, amelyek tévedést, összeomlást, tragédiát okoznak, ha valahol alkalmazni próbálják őket.”
De – mint tudjuk – hiába tiltakoztak a katolikus gondolkodók, nemcsak a világ csaknem összes országa, de még maga az Egyház is önként megcsinálta 1962-65 között a maga 1789-es forradalmát, és így – ha a Szentlélek és Jézus ígérete nem tartaná fenn – ugyanúgy feloszlatná lassan önmagát, mint a nemzetek.
A fejezetet Molnár Tamás ezzel az összefoglalóval zárja: „Az ellenforradalom általános kudarcának oka az, hogy a konkréthoz ragaszkodik mind a tények, mind az emberi természet területén, s emiatt nélkülözi azon nyugtalan és türelmetlen társadalmi dinamikát, amely hajtóanyagot szolgáltatna a kitartó lendülethez; továbbá, hogy ez a konkréthoz való kötődés szinte megvető hozzáállást eredményez a modern típusú szervezet olyan eszközeihez, mint a politikai párt, a tömegmédia, az ideológiai mítoszok, amelyek maguk is a központi mítosz, az utópia alá rendelődnek.”
Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy az ellenforradalmárok azért is vetik meg a reklámot, a médiát, mert az igazság saját lényéből fakad az a vélekedés, hogy ami van, ami mindenki számára látható, azaz a valóság, az igazság nem igényel reklámot.
Reklámra annak van szüksége, ami nem az, aminek látszik, ami nem olyan, mint amilyennek ígéri magát, ami a gyakorlatban nem állja meg a helyét. (Egy nagyon egyszerű példával élve: minél használhatatlanabb, rosszabb valami, annál jobban reklámozzák, hogy ezzel a vásárlóban azt a képzetet keltsék, hogy ha fogyaszthatatlannak találja az árut, akkor a saját érzékeivel van baj és nem a termékkel.)
Mindennek az a következménye, hogy „az ellenforradalmár (és Molnár Tamásnak ezt nagyon tudnia kell, hiszen maga is megtapasztalhatta) elszigeteltségben gondolkodik és dolgozik”, különösen „egy olyan korban, amikor a reklám és a propaganda zaja tölti be a levegőt. Így kibontakozik a magányosság láncreakciója”.
Molnár Tamás professzor az ötödik fejezetet újra azzal a kérdéssel nyitja, miként lehetséges, hogy az ellenforradalmárok képtelenek a szervezkedésre, a tábor-alakításra. Magyarázata így hangzik:
„Az ellenforradalmi restaurációs kísérletek nem az ellenforradalmi nézet és filozófia valamely belső gyengesége miatt végződtek rendszerint kudarccal, hanem azért, mert az ellenforradalmárok zömmel képtelenek voltak a modern módszerek, szervezet, jelszavak, politikai pártok és sajtó teljes körű használatára. Az »image-formálás« folyamatát teljesen ráhagyták a forradalmi médiára, s így az ellenforradalmárok rendszerint kedvezőtlen megvilágításban szerepeltek, ha egyáltalán ismertek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy még a politikailag el nem kötelezett hétköznapi emberben is működik egy finom mechanizmus, amely a forradalmár hősökkel és ügyekkel rokonszenvező reakciókat vált ki belőle, s ugyanakkor legalább is idegenkedésre és elutasításra készteti az ellenforradalmi hősök és ügyek iránt. Az ellenforradalmári kommunikációs eszközök keveset tesznek – ha egyáltalán tesznek valamit – azért, hogy helyreigazítsák e beállítottságot, amely csak egyre erősebbé válik a balos média állandó sugárzása következtében. Az ellenforradalmárok főként a már helyes meggyőződéssel bírókhoz beszélnek, akik száma igen nagy lehet, talán többségben is vannak, de az így létesülő kapcsolat nem szaporítja őket tovább. Emellett az ellenforradalmi közönség általában »statikus« közönség, nem érzi szükségét vagy lehetőségét további terjeszkedésnek, tanulásnak, mobilitásnak, térnyerésnek; csak azt várja, hogy újra meg újra megerősítsék nézetei helyességéről vallott meggyőződésében. Az ellenforradalmárok a saját médiájukat olvassák, hogy ott saját igazságaikat lássák viszont, s hogy megbizonyosodjanak arról, vannak más emberek is, akiknek az övékhez hasonló a meggyőződésük.”
Bár az ellenforradalmárok tudatában vannak e helyzetnek, nem képesek rajta változtatni, írja Molnár Tamás. Hiába ismerik fel világosan a helyzetet, a fenyegető problémákat és veszélyeket, hiába figyelmeztetik erre kisebb és nagyobb környezetüket, azok inkább a „lobogó lelkű”, mindig egy szebb jövőt ígérő és állítólag azon munkálkodó forradalmároknak hisz, és az ellenforradalmárokat nemcsak sötéten látóknak, de egyenesen szélsőségesnek tartják.
Eközben a helyzet egyre romlik, de a gyökér ugyanaz marad: „a társadalom felbomlása, a jakobinus demokrácia által keltett széthúzás és atomizálódás”. Marx új nevet adott ennek a széthúzásnak, osztályharc, és „levonta a demokratikus balvégzetből adódó logikus következtetéseket. A demokrácia parlamentáris formái között a különböző érdekcsoportok – klientélák – hallgatólagosan szabályos polgárháborút viselnek; Marx egyszerűen csak kardnak nevezte a kardot, és felszólította az »érdekcsoportok«, vagy »klientélák« egyikét, a proletariátust, hogy harcoljon az egész rendszer végéért és elpusztításáért.”
A marxizmussal, illetve a kommunizmussal kapcsolatban a professzor úr egy nagyon érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a „marxizmusnak ezen aspektusa az ellenforradalmároknak tetsző húrokat penget; hangsúlyozni kell persze, hogy más aspektusaira – materializmusára, nemzetellenességére, totalitarizmusára – ez nem vonatkozik.”
„A marxizmus is az 1789-ből és az ipari forradalomból született liberáldemokratikus állam ellen harcolt; szintén a társadalom atomizálódását és a nemzet energiáinak szétszóródását támadta; s szintén egyfajta újraegyesítést hirdetett az osztályok és klientélák megszüntetése által. Ezzel azonban vége is a hasonlóságnak, s a kommunizmus és az ellenforradalom útjai radikálisan elválnak, ha egyáltalán párhuzamosan haladtak valaha. De a most mondottak megmagyarázzák azt a megértést, amelyet az ellenforradalmárok tanúsítanak a kommunizmus iránt.”
A professzor úr e megállapítását nap mint nap magunk körül tapasztalhatjuk. Az igazi ellenforradalmárok, az úgynevezett konzervatívok és a tradicionalista katolikusok soha nem mutatnak akkora gyűlöletet az elmúlt évtizedek, különösen az 50-es, 60-as évek iránt, mint a protestáns vagy liberális tábor tagjai. Az ellenforradalmi érzületű, azaz hagyományhű katolikus nem tagadja, hogy még a sötét 50-es évek is sok tekintetben elviselhetőbbek, élhetőbbek voltak, mint a mostani liberális, demokratikus úgynevezett szabadság. Egy katolikus számára szinte érthetetlen és mindenfajta realitást nélkülöző az a vad gyűlölet, amivel protestáns ismerősei a múlttal szemben viseltetnek, holott a katolikus klérus a kommunizmus alatt is sokkal többet szenvedett, mint a nagyrészt behódoló protestánsok, csakúgy mint az ellenforradalmárok a liberálisokkal összehasonlítva.
Mivel az ellenforradalmárok egyik véglethez sem csatlakoznak, hanem mindig a realitások talaján maradnak, természetes és érthető, hogy minden tábor haragját magukra vonják, „mind a marxisták, mind a liberálkapitalisták haragját, s egyúttal ellenséges érzelmeket keltenek a liberáldemokratikus államban is. Ez azt jelenti, hogy a marxista értelmiségieknek, a kapitalista vállalkozóknak és a kormányzat kezében levő sajtónak nagyon is érdekében állt [áll] elhallgatni vagy eltorzítani az ellenforradalmárok mondandóját, jóval súlyosabbá téve az utóbbiak elszigeteltségét és elkeseredését, mint amilyen a XIX. században volt, amikor a folyamat elkezdődött.”
Molnár Tamás ezután de Maistre – szerinte túl radikális formában megfogalmazott – ellenforradalmi hitvallását idézi: „Az emberi ész saját erejére hagyatva puszta semmi, mert csak nézeteltéréseket és vitákat eredményez. Viselkedésük irányításához az embereknek nem megvitatható problémákra, hanem hitekre van szükségük. S amikor az ész felébred, az a legjobb a számára, ha kész eszméket, előítéleteket talál, legalábbis az életben való viselkedés vonatkozásában. Előítéletek nélkül nincs erkölcs és nincs kormányzás. Az államnak kell, hogy legyen vallása, ahogyan kell, hogy politikája legyen, de az a legjobb, ha e kettő dogmái egyesülnek, s közösen képezik a nemzeti észt, amely elég erős ahhoz, hogy elhallgattassa az egyéni ész eltévelyedéseit.”
Ezzel szemben a „forradalmi állam abból meríti energiáit (radikális követeléseit, jó lelkiismeretét, népszerűségét, befolyását), hogy távoli, homályos és általános célokat tűz ki”.
A gondolkodásnak a különböző alapelveken való ilyetén eltérése a politika, a kultúra, az oktatás, egyáltalán az élet minden területén megnyilvánul. A forradalmárok, az ideológusok, mindig egy távoli szép jövő érdekében mindig „kollektivista megfontolásnak rendelnek alá” mindent, egy eszményi közösség számára fogalmaznak meg a realitással szögesen szembenálló nagy terveket. Az ellenforradalmárok viszont egy adott közösségnek, egy adott pillanatban akarják a problémáit megoldani, és ezt – „mivel számukra a politikai test alapegysége a család” – a család és nem „az eszményi világtársadalom” problémáinak megoldásával kezdik.
Molnár Tamás ezután egy nagyon fontos – és sokak által bizonyára még nem átgondolt – folyamatról ír. Nevezetesen arról, hogy a forradalmárok célja nem más, mint a nemzetek, a nemzeti államok felbomlasztása. Mivel ők világközösségről álmodoznak, számukra a nemzet csak egy állomás, melyet el kell törölni a nagy cél érdekében. „A szabadkőművesség már jóval 1789 előtt azon munkálkodott, hogy felbomlassza a nemzeteket mindenütt, ahol csak gyengének találta őket, s így remélte, hogy közelebb jut a maga nagy céljához.”
„Ellenforradalmári-szemmel viszont a nemzet nem csupán hagyomány – s így a közös emlékezet – letéteményese, hanem kitüntetett strukturális tulajdonságai vannak.” Ez is egyik oka, amiért az ellenforradalmár nem fogadja el a demokráciát és még kevésbé a pártrendszert.
„A hit vagy hagyomány nem osztható fel, mert akkor lényege vész el. A politikai pártok általában, különösen pedig azok, amelyek a népszuverenitás koncepciójából nőnek ki, romboló hatással vannak a »nemzeti hit«-re és a nemzet egyensúlyára. Egy nemzet mindig történelmi alkotás, természetes növekedés, ezért van természetes egyensúlyi állapota is.” Ezt az egyensúlyt bontja fel visszavonhatatlanul a népszuverenitás, mert ezzel a nemzetet tengelyétől fosztja meg, hiszen „ha a nép szuverén, akkor kik az alattvalók?”
„E helyzet nem csupán ellentmondásos, hanem kezelhetetlenné is válik azáltal, hogy szuverén politikai pártokra oszlik; a nemzetből nemnemzet lesz, örökös polgárháborúban egymással harcoló csoportok mesterséges és megosztott konglomerátuma. Az ellenforradalmár fő célja ezért kiküszöbölni a demokráciát.” Már csak azért is, mert idővel a politikai frakciókból ideológiai frakciók lesznek. Az ellenforradalmárok számára a pártrendszeren alapuló demokratikus állam nem más, mint egy nemzet öngyilkossága. A különböző, egymással versengő ideológiák „szétszakítják az államot és lerombolják a nemzetet”.
Magyarország utolsó húsz éve a legjobb bizonyíték ezen állítás igaz voltára. 1990-ben, illetve azóta folyamatosan, több évtizedes barátságok mentek visszavonhatatlanul tönkre, mert az addig egyetértő emberek különböző pártok szimpatizánsai lettek. Az egy-párt uralom ebben a tekintetben jobban hasonlított egy hierarchikus rendszerhez (és mint ilyent az ellenforradalmi filozófusok kívánatosnak is tartják), mint ez a több-párti úgynevezett demokrácia, ahol már olykor családtagok sem beszélnek egymással – mára sikerült a magyar nemzetet megmaradt határai között ugyanannyi részre, vagy talán még többre feldarabolni, mint 90 évvel ezelőtt.
Az ellenforradalmárok, mint Isten-hívő emberek, azt is felismerték, hogy a demokrácia „összeegyeztethetetlen az Istenben való hittel, mert mint tanításnak megvan a maga istene, az ember”. Ezért csalódtak az ellenforradalmár szerzők az Egyházban, „amikor az úgy döntött, hogy a demokratikus berendezkedésű társadalmak elfogadható partnerek” a tárgyalásokra, illetve amikor később az Egyház már odáig ment, hogy maga is elfogadta a demokráciát, és saját berendezkedésében is alkalmazni kezdte.
Montalambert már 1863-ban egy katolikus kongresszuson figyelmeztetett: „Minél inkább demokrata valaki, annál szükségesebb, hogy keresztény legyen; mert az emberré lett Isten képezi nélkülözhetetlen ellensúlyát a demokrácia arra való örök hajlamának, hogy bevezesse az önmagát istennek hívő ember kultuszát.” (És mivel a demokratikus országok polgárai egyre kevésbé keresztények, sőt egyre inkább új-pogányok, hullnak az országok korunkra egyre mélyebb barbárságba, amiken az egyre több törvény és egyre nagyobb bürokrácia természetesen semmit nem tud változtatni.)
Bardéche 1961-ben megjelent gondolatait – „a demokráciában a hatalom felváltva hol erre, hol arra a klientélára száll” – követve írja Molnár professzor úr: „A demokrácia nem egy öntudatos, jogait és kötelességeit ismerő állam éltetője, hanem tömegverekedés, amelyet az éppen erősebb és erkölcsileg kevésbé aggályos fél a maga érdekei szerint alakíthat.”
Molnár Tamás a történelem tanulságaiból ezt a megállapítást vonja le: „Aligha lehet találni olyan forradalmár gondolkodót, akiről, ha egyszer eszméi bolygónk bármely részén megvalósultak, ne derülne ki, hogy használhatatlan elméleteket terjesztett, amelyek tévedést, összeomlást, tragédiát okoznak, ha valahol alkalmazni próbálják őket.”
De – mint tudjuk – hiába tiltakoztak a katolikus gondolkodók, nemcsak a világ csaknem összes országa, de még maga az Egyház is önként megcsinálta 1962-65 között a maga 1789-es forradalmát, és így – ha a Szentlélek és Jézus ígérete nem tartaná fenn – ugyanúgy feloszlatná lassan önmagát, mint a nemzetek.
A fejezetet Molnár Tamás ezzel az összefoglalóval zárja: „Az ellenforradalom általános kudarcának oka az, hogy a konkréthoz ragaszkodik mind a tények, mind az emberi természet területén, s emiatt nélkülözi azon nyugtalan és türelmetlen társadalmi dinamikát, amely hajtóanyagot szolgáltatna a kitartó lendülethez; továbbá, hogy ez a konkréthoz való kötődés szinte megvető hozzáállást eredményez a modern típusú szervezet olyan eszközeihez, mint a politikai párt, a tömegmédia, az ideológiai mítoszok, amelyek maguk is a központi mítosz, az utópia alá rendelődnek.”
Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy az ellenforradalmárok azért is vetik meg a reklámot, a médiát, mert az igazság saját lényéből fakad az a vélekedés, hogy ami van, ami mindenki számára látható, azaz a valóság, az igazság nem igényel reklámot.
Reklámra annak van szüksége, ami nem az, aminek látszik, ami nem olyan, mint amilyennek ígéri magát, ami a gyakorlatban nem állja meg a helyét. (Egy nagyon egyszerű példával élve: minél használhatatlanabb, rosszabb valami, annál jobban reklámozzák, hogy ezzel a vásárlóban azt a képzetet keltsék, hogy ha fogyaszthatatlannak találja az árut, akkor a saját érzékeivel van baj és nem a termékkel.)
Mindennek az a következménye, hogy „az ellenforradalmár (és Molnár Tamásnak ezt nagyon tudnia kell, hiszen maga is megtapasztalhatta) elszigeteltségben gondolkodik és dolgozik”, különösen „egy olyan korban, amikor a reklám és a propaganda zaja tölti be a levegőt. Így kibontakozik a magányosság láncreakciója”.
Ötödik fejezet
Molnár Tamás professzor az ötödik fejezetet újra azzal a kérdéssel nyitja, miként lehetséges, hogy az ellenforradalmárok képtelenek a szervezkedésre, a tábor-alakításra. Magyarázata így hangzik:
„Az ellenforradalmi restaurációs kísérletek nem az ellenforradalmi nézet és filozófia valamely belső gyengesége miatt végződtek rendszerint kudarccal, hanem azért, mert az ellenforradalmárok zömmel képtelenek voltak a modern módszerek, szervezet, jelszavak, politikai pártok és sajtó teljes körű használatára. Az »image-formálás« folyamatát teljesen ráhagyták a forradalmi médiára, s így az ellenforradalmárok rendszerint kedvezőtlen megvilágításban szerepeltek, ha egyáltalán ismertek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy még a politikailag el nem kötelezett hétköznapi emberben is működik egy finom mechanizmus, amely a forradalmár hősökkel és ügyekkel rokonszenvező reakciókat vált ki belőle, s ugyanakkor legalább is idegenkedésre és elutasításra készteti az ellenforradalmi hősök és ügyek iránt. Az ellenforradalmári kommunikációs eszközök keveset tesznek – ha egyáltalán tesznek valamit – azért, hogy helyreigazítsák e beállítottságot, amely csak egyre erősebbé válik a balos média állandó sugárzása következtében. Az ellenforradalmárok főként a már helyes meggyőződéssel bírókhoz beszélnek, akik száma igen nagy lehet, talán többségben is vannak, de az így létesülő kapcsolat nem szaporítja őket tovább. Emellett az ellenforradalmi közönség általában »statikus« közönség, nem érzi szükségét vagy lehetőségét további terjeszkedésnek, tanulásnak, mobilitásnak, térnyerésnek; csak azt várja, hogy újra meg újra megerősítsék nézetei helyességéről vallott meggyőződésében. Az ellenforradalmárok a saját médiájukat olvassák, hogy ott saját igazságaikat lássák viszont, s hogy megbizonyosodjanak arról, vannak más emberek is, akiknek az övékhez hasonló a meggyőződésük.”
Bár az ellenforradalmárok tudatában vannak e helyzetnek, nem képesek rajta változtatni, írja Molnár Tamás. Hiába ismerik fel világosan a helyzetet, a fenyegető problémákat és veszélyeket, hiába figyelmeztetik erre kisebb és nagyobb környezetüket, azok inkább a „lobogó lelkű”, mindig egy szebb jövőt ígérő és állítólag azon munkálkodó forradalmároknak hisz, és az ellenforradalmárokat nemcsak sötéten látóknak, de egyenesen szélsőségesnek tartják.
Eközben a helyzet egyre romlik, de a gyökér ugyanaz marad: „a társadalom felbomlása, a jakobinus demokrácia által keltett széthúzás és atomizálódás”. Marx új nevet adott ennek a széthúzásnak, osztályharc, és „levonta a demokratikus balvégzetből adódó logikus következtetéseket. A demokrácia parlamentáris formái között a különböző érdekcsoportok – klientélák – hallgatólagosan szabályos polgárháborút viselnek; Marx egyszerűen csak kardnak nevezte a kardot, és felszólította az »érdekcsoportok«, vagy »klientélák« egyikét, a proletariátust, hogy harcoljon az egész rendszer végéért és elpusztításáért.”
A marxizmussal, illetve a kommunizmussal kapcsolatban a professzor úr egy nagyon érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a „marxizmusnak ezen aspektusa az ellenforradalmároknak tetsző húrokat penget; hangsúlyozni kell persze, hogy más aspektusaira – materializmusára, nemzetellenességére, totalitarizmusára – ez nem vonatkozik.”
„A marxizmus is az 1789-ből és az ipari forradalomból született liberáldemokratikus állam ellen harcolt; szintén a társadalom atomizálódását és a nemzet energiáinak szétszóródását támadta; s szintén egyfajta újraegyesítést hirdetett az osztályok és klientélák megszüntetése által. Ezzel azonban vége is a hasonlóságnak, s a kommunizmus és az ellenforradalom útjai radikálisan elválnak, ha egyáltalán párhuzamosan haladtak valaha. De a most mondottak megmagyarázzák azt a megértést, amelyet az ellenforradalmárok tanúsítanak a kommunizmus iránt.”
A professzor úr e megállapítását nap mint nap magunk körül tapasztalhatjuk. Az igazi ellenforradalmárok, az úgynevezett konzervatívok és a tradicionalista katolikusok soha nem mutatnak akkora gyűlöletet az elmúlt évtizedek, különösen az 50-es, 60-as évek iránt, mint a protestáns vagy liberális tábor tagjai. Az ellenforradalmi érzületű, azaz hagyományhű katolikus nem tagadja, hogy még a sötét 50-es évek is sok tekintetben elviselhetőbbek, élhetőbbek voltak, mint a mostani liberális, demokratikus úgynevezett szabadság. Egy katolikus számára szinte érthetetlen és mindenfajta realitást nélkülöző az a vad gyűlölet, amivel protestáns ismerősei a múlttal szemben viseltetnek, holott a katolikus klérus a kommunizmus alatt is sokkal többet szenvedett, mint a nagyrészt behódoló protestánsok, csakúgy mint az ellenforradalmárok a liberálisokkal összehasonlítva.
Mivel az ellenforradalmárok egyik véglethez sem csatlakoznak, hanem mindig a realitások talaján maradnak, természetes és érthető, hogy minden tábor haragját magukra vonják, „mind a marxisták, mind a liberálkapitalisták haragját, s egyúttal ellenséges érzelmeket keltenek a liberáldemokratikus államban is. Ez azt jelenti, hogy a marxista értelmiségieknek, a kapitalista vállalkozóknak és a kormányzat kezében levő sajtónak nagyon is érdekében állt [áll] elhallgatni vagy eltorzítani az ellenforradalmárok mondandóját, jóval súlyosabbá téve az utóbbiak elszigeteltségét és elkeseredését, mint amilyen a XIX. században volt, amikor a folyamat elkezdődött.”
Ezt követően a professzor úr egy újabb bizonyítékát hozza annak, miért szolgálták ki a liberálisok a kommunizmust, aminek egyenes következménye, hogy most ádázul gyűlölik. „A marxizmus hatalmas eszköz arra, hogy a forradalmi ideológia mélyéből felszínre hozza az utópia iránti alapvető elkötelezettséget, s a kommunista párt a legkülönbözőbb irányzatú forradalmárok természetes gyülekezőhelye lesz. »A liberális elfogadja a szocializmust, mert egy szocialista (marxista) kormányzat előmozdítja, méghozzá olykor az egyszerűség álcájában, a legrosszabb szenvedélyek – az irigység, a lustaság, az erkölcstelenség – módszeres kielégítését. Másfelől a liberális azt is megérti, hogy a központi hatalom növekedése, amelyet rendes körülmények között ellenezne, itt csupán eszköz a végső anarchia megvalósítására«, hiszen lerombolja a közerkölcsöt és az egyén szabadságát”, idézi végül Plinio Correa de Oliveira-t Molnár Tamás.
Ezek után érthető, hogy a liberálisok addig meneteltek együtt a kommunistákkal, amíg azok el nem végezték a „piszkos” munkát helyettük, hogy utána saját céljaikat könnyebben valósíthassák meg. A kommunizmusnak azt a feladatot adták, hogy „rendet csináljon”, eltöröljön, erőszakkal eltávolítson mindent a múltból, ami elég erős lehetne ahhoz, hogy ellenálljon az ő törekvéseiknek. Ezzel ők abban a szerepben tetszeleghetnek, hogy mindent békésen, demokratikus úton érnek el, és csak a többség akaratát teljesítik.
Gyűlölni pedig egyfelől a rossz lelkiismeretük, másfelől az egykori bajtársi állapot miatt gyűlölik őket, úgy ahogy a testvérek gyűlölik egymást, míg ezt azok, akikben semmi közös nem volt egyikkel sem, soha nem tudnak megérteni.
A bajok bemutatása után a lehetséges megoldást Molnár Tamás a francia Louis Coornaert 1968-ban leírt szavaival adja meg: „A feladat nem a régi struktúrák visszaállítása, hanem a visszatérés az alapelvekhez, azaz a hierarchiához, a kiválasztáshoz, a mérlegelés alapján döntéshez, szemben a liberális anarchiával és a marxista diktatúrával.”
Ennek előfeltétele a pártok rendszerének felszámolása lehetne. „Az ellenforradalmári szemlélet szerint ezeket mind megfertőzte szolgai függésük klientélájuktól: vagy a gazdagoktól, vagy a balmarxista demagógoktól, amely utóbbiak esetleg szintén a gazdagokhoz kötődhettek, legalább ideiglenes partnerekként. Nyilvánvaló volt, hogy az ártatlan és naiv szavazók feje fölött a klientélák vezetői és a pártvezérek együttműködnek az ország állandó konfliktushelyzetben tartásában, s ezzel a pártrendszer vélt szükségességének állandósításában. Ebben az értelemben a maga felső vezetőségében minden párt részes volt az arra irányuló összeesküvésnek, hogy drámai bizonytalanságban tartsák a nemzetet, s eltereljék a nép figyelmét arról, ami a valóságban történik; eközben a pártvezérek megosztoztak a tortán, egymást váltva a miniszteri székekben és ás jól jövedelmező helyeken.”
Molnár Tamás itt ugyan – mivel elméleti fejtegetéseit a történelmi időszakok szerint tárgyalja – a két világháború közötti időkre céloz, e megállapítások a mostani helyzetet még az akkorinál is jobban rajzolják meg. És egyúttal meg is magyarázzák.
Csak a végkifejlettel marad adós a professzor úr – legalábbis ebben a fejezetben, ami persze érthető, mert e műve már évtizedekkel ezelőtt íródott. De könyve legvégén rámutat arra is, amiben mi élünk, vagy legalábbis, ami felé haladunk: „A forradalom mindenféle rendet lerombol, még azt is, amelyet egy adott pillanatban maga állít fel. Egy forradalmi rendszert csak olyan osztály tehet tartóssá, amely, miután hasznot húzott belőle, vaskézzel kormányoz.”
De visszatérve az ötödik fejezethez, a két világháború között megalakult és működő, ellenforradalmi erők által hatalomra jutott rendszerek eltűnésének okát Molnár Tamás nemcsak a világháborúban és az utána kialakult nemzetközi helyzetben látja, hanem abban a tényben is, hogy „az ellenforradalmári rendszer számára nem elegendő a puszta túlélés, mint a demokrácia számára. Ez utóbbi mindig képes újra megnyerni elveszített klientéláját és a legitimitás birtokosának tekinteni önmagát, mert mindig fennen hirdeti az őrségváltás ígéretét (a szegény gazdag lesz, a tömeg műveltté válik, a gyenge fog kormányozni [az erőszakos cigány szorgalmas és becsületes lesz, ha munkát adnak neki; a buta és lusta tanulni fog, ha helyet adnak neki a jóknak fenntartott iskolában stb. stb.]), s ezért élvezi az utópista elit, az értelmiség támogatását. Ezzel szemben az ellenforradalmár rendszer egy szinte lehetetlen legitimitást keres, már a hatalom megszerzése előtt is, és e legitimitást egyhangú véleményre kell alapoznia, amely a »nemzeti hit«-et fejezi ki. Tény, hogy az ellenforradalmi rendszerek legtöbbje csak a politikai hatalmat keresi, és az általuk szokás szerint elhanyagolt területeket – a sajtót, a nevelést, a népszerű kultúrát – ellenfeleik kezében hagyják, s ezzel lehetővé teszik a saját céljaik elleni felforgató tevékenységet.”
A fejezet vége felé járva Molnár Tamás újra megismétli az ellenforradalmárok legfőbb jellegzetességét: „Az ellenforradalmárok sosem hisznek »új emberiségben« [mint ahogy az „új pünkösdben”, az „új evangelizációban”, az „új misében” sem], ők valójában meg vannak győződve az emberi természet állandóságáról és Isten által teremtett voltáról. Továbbá nacionalisták lévén nem foglalkoznak olyan politikailag kezelhetetlen absztrakciókkal, mint az »emberiség«, csak a nemzettel mint politikailag értelmes fogalommal. Azt akarják, hogy a nemzet nagy és dicsőséges legyen; de mivel feltételezik a nemzetek közötti konfliktusok örök állandóságát, nem tartanak sem lehetségesnek, sem kívánatosnak egy egységes, egyszer s mindenkorra befejezett, időn kívüli, történelem feletti utópiát.”
Molnár professzor úr e fejezetet azzal kezdte, hogy röviden összefoglalta a könyv megírásának célját. „Az e könyv által hangsúlyozni kívánt egyik fő állítás az, hogy az ellenforradalmár nem radikális jobboldali, s hogy csak másfél évszázadnyi frusztráció miatt vesztette el reménységét és esett pánikba; antidemokratikus beállítottsága egyet jelent a monarchikus elv iránti hűségével, s így természetes volt a számára a következő érvelés: minthogy a demokrácia és a pártok gyengítik a nemzetet, és aláássák szellemét, keresni kell egy uralkodót vagy egy ezt átmenetileg helyettesítő személyt, aki majd eltörli a pártokat, korlátozza a demokrácia hatáskörét, s helyreállítja a nemzeti egységet.”
E súlyos megállapításokat tartalmazó kijelentéssel kapcsolatban a jegyzetben Simone Weil véleményét közli (ami ma Magyarországán aktuálisabb, mint valaha), aki azzal „vádolta a pártokat, hogy indulatokat szítanak a közéletben s csak a saját gyarapodásukkal törődnek.”
Ebben a fejezetben ír a professzor úr hosszabban Karl Kraus, a 20. század „első harmadában alkotó bécsi zsidó szerző” munkásságáról, aki „lapjában végtelen hadjáratot folytatott a bécsi sajtó romlottsága, vulgaritása és üressége ellen. Legfőbb ellensége a bécsi liberális burzsoázia orgánuma volt, amely uralkodó szerepet játszott Közép-Európában”. Miután Kraus Bécset „az emberiség elpusztítására létesült kutatólaboratórium”-nak nevezte, a sajtó azzal válaszolt, hogy tökéletes feledésre ítélte, ami tudvalevőleg nagyobb szellemi gyilkosság, mint a nyílt támadás és bírálat.
Bár az ellenforradalmárok magatartása nagyon különböző, felháborodásuk oka és aktusa ugyanaz. Ezért minden korra igaz, hogyha a monopolhelyzetben levő sajtó meghallgatná a Kraus-fajtájú értelmiséget, akkor nem kerülne sor olyan vezetők térhódítására, mint például Hitler és a hozzá hasonlók.
Gyűlölni pedig egyfelől a rossz lelkiismeretük, másfelől az egykori bajtársi állapot miatt gyűlölik őket, úgy ahogy a testvérek gyűlölik egymást, míg ezt azok, akikben semmi közös nem volt egyikkel sem, soha nem tudnak megérteni.
A bajok bemutatása után a lehetséges megoldást Molnár Tamás a francia Louis Coornaert 1968-ban leírt szavaival adja meg: „A feladat nem a régi struktúrák visszaállítása, hanem a visszatérés az alapelvekhez, azaz a hierarchiához, a kiválasztáshoz, a mérlegelés alapján döntéshez, szemben a liberális anarchiával és a marxista diktatúrával.”
Ennek előfeltétele a pártok rendszerének felszámolása lehetne. „Az ellenforradalmári szemlélet szerint ezeket mind megfertőzte szolgai függésük klientélájuktól: vagy a gazdagoktól, vagy a balmarxista demagógoktól, amely utóbbiak esetleg szintén a gazdagokhoz kötődhettek, legalább ideiglenes partnerekként. Nyilvánvaló volt, hogy az ártatlan és naiv szavazók feje fölött a klientélák vezetői és a pártvezérek együttműködnek az ország állandó konfliktushelyzetben tartásában, s ezzel a pártrendszer vélt szükségességének állandósításában. Ebben az értelemben a maga felső vezetőségében minden párt részes volt az arra irányuló összeesküvésnek, hogy drámai bizonytalanságban tartsák a nemzetet, s eltereljék a nép figyelmét arról, ami a valóságban történik; eközben a pártvezérek megosztoztak a tortán, egymást váltva a miniszteri székekben és ás jól jövedelmező helyeken.”
Molnár Tamás itt ugyan – mivel elméleti fejtegetéseit a történelmi időszakok szerint tárgyalja – a két világháború közötti időkre céloz, e megállapítások a mostani helyzetet még az akkorinál is jobban rajzolják meg. És egyúttal meg is magyarázzák.
Csak a végkifejlettel marad adós a professzor úr – legalábbis ebben a fejezetben, ami persze érthető, mert e műve már évtizedekkel ezelőtt íródott. De könyve legvégén rámutat arra is, amiben mi élünk, vagy legalábbis, ami felé haladunk: „A forradalom mindenféle rendet lerombol, még azt is, amelyet egy adott pillanatban maga állít fel. Egy forradalmi rendszert csak olyan osztály tehet tartóssá, amely, miután hasznot húzott belőle, vaskézzel kormányoz.”
De visszatérve az ötödik fejezethez, a két világháború között megalakult és működő, ellenforradalmi erők által hatalomra jutott rendszerek eltűnésének okát Molnár Tamás nemcsak a világháborúban és az utána kialakult nemzetközi helyzetben látja, hanem abban a tényben is, hogy „az ellenforradalmári rendszer számára nem elegendő a puszta túlélés, mint a demokrácia számára. Ez utóbbi mindig képes újra megnyerni elveszített klientéláját és a legitimitás birtokosának tekinteni önmagát, mert mindig fennen hirdeti az őrségváltás ígéretét (a szegény gazdag lesz, a tömeg műveltté válik, a gyenge fog kormányozni [az erőszakos cigány szorgalmas és becsületes lesz, ha munkát adnak neki; a buta és lusta tanulni fog, ha helyet adnak neki a jóknak fenntartott iskolában stb. stb.]), s ezért élvezi az utópista elit, az értelmiség támogatását. Ezzel szemben az ellenforradalmár rendszer egy szinte lehetetlen legitimitást keres, már a hatalom megszerzése előtt is, és e legitimitást egyhangú véleményre kell alapoznia, amely a »nemzeti hit«-et fejezi ki. Tény, hogy az ellenforradalmi rendszerek legtöbbje csak a politikai hatalmat keresi, és az általuk szokás szerint elhanyagolt területeket – a sajtót, a nevelést, a népszerű kultúrát – ellenfeleik kezében hagyják, s ezzel lehetővé teszik a saját céljaik elleni felforgató tevékenységet.”
A fejezet vége felé járva Molnár Tamás újra megismétli az ellenforradalmárok legfőbb jellegzetességét: „Az ellenforradalmárok sosem hisznek »új emberiségben« [mint ahogy az „új pünkösdben”, az „új evangelizációban”, az „új misében” sem], ők valójában meg vannak győződve az emberi természet állandóságáról és Isten által teremtett voltáról. Továbbá nacionalisták lévén nem foglalkoznak olyan politikailag kezelhetetlen absztrakciókkal, mint az »emberiség«, csak a nemzettel mint politikailag értelmes fogalommal. Azt akarják, hogy a nemzet nagy és dicsőséges legyen; de mivel feltételezik a nemzetek közötti konfliktusok örök állandóságát, nem tartanak sem lehetségesnek, sem kívánatosnak egy egységes, egyszer s mindenkorra befejezett, időn kívüli, történelem feletti utópiát.”
Hatodik fejezet
Molnár professzor úr e fejezetet azzal kezdte, hogy röviden összefoglalta a könyv megírásának célját. „Az e könyv által hangsúlyozni kívánt egyik fő állítás az, hogy az ellenforradalmár nem radikális jobboldali, s hogy csak másfél évszázadnyi frusztráció miatt vesztette el reménységét és esett pánikba; antidemokratikus beállítottsága egyet jelent a monarchikus elv iránti hűségével, s így természetes volt a számára a következő érvelés: minthogy a demokrácia és a pártok gyengítik a nemzetet, és aláássák szellemét, keresni kell egy uralkodót vagy egy ezt átmenetileg helyettesítő személyt, aki majd eltörli a pártokat, korlátozza a demokrácia hatáskörét, s helyreállítja a nemzeti egységet.”
E súlyos megállapításokat tartalmazó kijelentéssel kapcsolatban a jegyzetben Simone Weil véleményét közli (ami ma Magyarországán aktuálisabb, mint valaha), aki azzal „vádolta a pártokat, hogy indulatokat szítanak a közéletben s csak a saját gyarapodásukkal törődnek.”
Ebben a fejezetben ír a professzor úr hosszabban Karl Kraus, a 20. század „első harmadában alkotó bécsi zsidó szerző” munkásságáról, aki „lapjában végtelen hadjáratot folytatott a bécsi sajtó romlottsága, vulgaritása és üressége ellen. Legfőbb ellensége a bécsi liberális burzsoázia orgánuma volt, amely uralkodó szerepet játszott Közép-Európában”. Miután Kraus Bécset „az emberiség elpusztítására létesült kutatólaboratórium”-nak nevezte, a sajtó azzal válaszolt, hogy tökéletes feledésre ítélte, ami tudvalevőleg nagyobb szellemi gyilkosság, mint a nyílt támadás és bírálat.
Bár az ellenforradalmárok magatartása nagyon különböző, felháborodásuk oka és aktusa ugyanaz. Ezért minden korra igaz, hogyha a monopolhelyzetben levő sajtó meghallgatná a Kraus-fajtájú értelmiséget, akkor nem kerülne sor olyan vezetők térhódítására, mint például Hitler és a hozzá hasonlók.
Kraus véleménye szerint „a sajtó legnagyobb bűne a nyelv vulgarizálása és felbomlasztása volt, ami hozzájárult az ember visszaállatiasításához”, és amely ma még ezerszer igazabb, mint Kraus korában.
A professzor úr ezen a helyen mesélte el azt a történetet, melyet alapvető fontossága miatt e honlapon már számtalanszor idéztem. „Amikor egyszer Kraust azzal vádolták, hogy nyelvi szőrszálhasogatásokba bocsátkozik, miközben a japánok Sanghajt bombázzák, így válaszolt: »Ha minden vessző a megfelelő helyen lenne, Sanghaj nem égne!« Ez természetesen nem frivol kijelentés, hanem a civilizációért való aggodalom lényegének kifejeződése.” Amit a jegyzetben még a következő történettel húz alá a szerző: „Egy kínai császár, amikor megkérdezték, mi lenne az első intézkedése országa megmentése érdekében, így válaszolt: »Először is helyreállítanám a szavak jelentését.«”
Akármilyen címkét is ragasztanak a „demokráciák” elé, például kapitalista, szocialista, népi, mindegyiknél ugyanaz a jelenség tapasztalható: félelmetesen növekszik a központi adminisztráció hatalma, maguk a népi intézmények illuzóriusakká válnak, és csak álcául szolgálnak a mindenütt jelenlevő központi vezetésnek. [megj.: egyfelől ez minden rendszer közelgő bukásának egyik legfőbb jele, m. m. az adminisztráció minden előző mértéket felülmúló növekedése, másfelől annak bizonyítéka, hogy az erkölcsöt, a természetes ösztönöket nem lehet központi szabályozásokkal, törvényekkel, előírásokkal helyettesíteni. Például a nők gyermekvállalási készségét nem lehet pénzbeli ösztönzéssel visszaállítani, ha korábban szétzúzták a családokat, férfiasították a nőket stb.]
A mai világméretű kilátástalan politikai és gazdasági helyzetet a 19. századi liberális burzsoá társadalom hibái, a demokratikus rendszer logikája, a pártok anarchiája és a kulturális élet demagógiája idézte elő, állapítja meg Molnár Tamás. De mivel szellemi téren változatlanul a forradalmárok az egyeduralkodók, e folyamatoknak még a kialakulását, okait sem tárja fel senki, mert azoknak, akik erre képesek lennének, vagyis az ellenforradalmároknak még az események nyilvános értelmezésére sincs meg a lehetőségük.
Mára odáig fajult a helyzet, hogy az ellenforradalmárok, vagyis a tisztánlátók, a valóságot szemlélő és megoldani akaró, nem pedig az utópiákat kergető értelmiségiek, elfogadott ténynek tartják, hogy a bomlási folyamat visszafordíthatatlanná vált. Az ellenforradalmárok a bajok szellemi gyökereit tárják fel, szöges ellentétben a forradalmárokkal, akik mindig arról szónokolnak, hogy minden jó lesz, ha ők formálhatják a jövőt. Oliveira Salazar már évtizedekkel ezelőtt így beszélt: „Az tölt el aggodalommal, hogy szemmel láthatóan egyetlen államférfit sem foglalkoztat a tartalom és a benső élet ezen elvesztése, az erkölcs eltűnése és a nemzeteket egybefoglaló létfontosságú kötelékek elszakadása. Nem látják, hogy maga az ember vált fenyegetetté élettevékenységeiben.”
Az utópiákat kergető forradalmárok az általuk uralt sajtó, nevelés, oktatás segítségével azt tanítják évtizedek óta, hogy a történelem célja az anyagi jólét. Az ily módon átmosott agyú emberek természetesen nem fogják megérteni, ha az ellenforradalmárok arról beszélnek, hogy valóságos kapcsolat van a szellemi és erkölcsi igazság és a civilizációk lényege között.
Hiába figyelmeztettek sokan arra, hogy az elmúlt századok forradalmai (1789, 1917, 1945, 1990) során egyre több „valóban lényeges” dolog tűnt el az életből, „nem számít, milyen sokan voltak vagy vannak, mert emberek tömege is gyengévé lesz, ha elszigetelődik”, ha elzárják előle a megszólalás lehetőségét.
De nem csak az agyonhallgatás, hanem a felaprózódás és a szervezettség hiánya is gyengíti az ellenforradalmárok táborát, az utópisták rendszerint sokkal kevesebb létszámú, de annál szervezettebb és fanatikusabb csoportjával szemben.
Az is gyengíti az ellenforradalmárokat, hogy mint koruk gyermekei, hisznek abban, hogy szükségük van a tömegek támogatására, a sajtó általi elfogadásra, és mivel egyikkel sem rendelkeznek, képtelenek közösen és határozottan fellépni.
Molnár Tamás a fejezet vége felé tér rá az eddig elmondottaknak az Egyházban mutatkozó megnyilvánulására. „A katolikus tömegeket szinte teljes egészében joggal lehet ellenforradalmároknak nevezni, abban az értelemben, hogy soha nem kívánták s még csak el sem képzelték a II. Vatikáni Zsinatot és különösen a zsinat utáni korszak által eredményezett változásokat. Természetesen még kevésbé vagy egyáltalán nem voltak felkészülve e változások és a nyomukban támadó szomorú zűrzavar megtapasztalására, mivel az Egyházat kősziklának tekintették, mióta Péter megkapta a kulcsokat, s mivel a katolikus tanításnak mélységesen forradalomellenes jellege van. Ám a rombolás munkája olyan gyors volt, hogy amikor XXIII. János meghalt és VI. Pál lett az utóda, az egész épület remegett, és még a dogmatikai és tanítóhivatali alapzatban is repedések mutatkoztak. … Így a zsinat következményei (Yves Congar atya kifejezésével az Egyház »októberi forradalma«) igazi terrorként hatottak, amilyennek a katolikusok, mint katolikusok még sohasem voltak kitéve, s ezért teljesen fegyvertelenül álltak vele szemben.
Sokkal több vált hirtelen kérdésessé, mint 500 millió katolikus hite: a hitetlenség szakadéka nyílott meg minden vallásos ember lába előtt. Minden egyéni és társadalmi érték, egy világ alapzata látszott összeomlani, a mélységbe taszítva az ellenforradalmiságot a hozzá kapcsolódó transzcendens renddel együtt. Az ellenforradalmi monarchista elmélet gyökere az a meggyőződés, hogy az uralkodó Istennel érintkezik, de az ellenforradalmárok még a királyok bukása esetén sem éreznek ontológiai vákuumot, hiszen a monarchia függ az Egyháztól, nem pedig az Egyház a monarchiától. Ugyanez érvényes minden más ellenforradalmi intézményre, elvre és meggyőződésre. De ha az Egyházban felfordulás van, hirtelen egy ontológiai semmi jelenik meg, amely minden egyebet szó szerint értelmetlenné tesz, vagy a legjobb esetben üresség fölött egyensúlyozóvá. Így az Egyház az ellenforradalmárok számára, még ha nem katolikus is, egy nagyon valóságos értelemben a lényegeset jelenti, amellyel kapcsolatban alkunak nincs helye. … Az Egyház monarchikus szerkezete nem engedi meg a katolikusnak, hogy »stratégiai visszavonulás«-okat hajtson végre: ezért egymás után csapkodják őt a hullámok, s miközben a lába alatt a szikla gyorsan porrá morzsolódik, csak annak reménye marad számára, hogy az egész valamiképpen mégis megőrződik és helyre állíttatik.”
Az Egyház „októberi forradalma” okozott „kár félelmetes méretű, s a hívekre mért szenvedés nagyobb, mint bármikor az elmúlt kétezer évben, mert azok, akik kimérik, egyházi emberek, s azok, akik nem tanúsítanak ezzel szemben semmi ellenállást, szintén egyházi emberek”, összegzi Molnár Tamás az ellenforradalmárnak, azaz „katolikusnak” megmaradt hívek állapotát, mely mára nemhogy enyhült, de lényegesen súlyosbodott.
A katolikus Egyház csaknem kétezer évig, mint az abszolút igazság birtokosa, minden külső hatással szemben ellenálló és kritikus volt. „A mi korunkban viszont néhány évnél kevesebb is elég volt ahhoz, hogy bejuttassák a hitetlenség forradalmát a hit fellegvárába.” Hogy ez hogyan sikerülhetett? Molnár Tamás szerint azért, mert „a forradalomnak közvetlen nyomást gyakorló módszerei vannak, terrorista módszerek, amelyek zavarba hozták az Egyház ellenállási ritmusát, a szembenállásból, kipróbálásból és végső elfogadásból vagy elvetésből álló bölcs ritmust. A forradalom, amelyhez a zsinat csak az alkalmat szolgáltatta, rohammal vette be az Egyházat, ahogyan a Bastille-t és a Téli Palotát is.”
Azt a tényt pedig, hogy az ellenforradalmár katolikus hívek még mindig reménykednek a pápában, a professzor úr ezzel magyarázza: „A katolikus ellenforradalmárok, akiket papjaik, bíborosaik, püspökeik, teológusaik elhagynak, vagy rosszabb esetben gúnyolnak és megfélemlítenek, nem fordulhatnak máshová, mint a végső természetfeletti menedékhez: remélhetik, hogy a pápa megvédi a hitüket.”
De hogy hiába remélték és azóta is hiába remélik, annak az az oka, hogy a pápa/pápák „elemezték a helyzetet, és arra a következtetésre jutottak, hogy nem lehet a forradalom ellenében kormányozni, noha haszonnal lehet alkalmazni ellenforradalmi stílust a kormányzásban.” Így a katolikus hívek nagy többsége „továbbra is hősük hatása alatt áll, kellőképpen hosszú ideig vaknak bizonyulva újabb vereségükkel szemben”.
A professzor úr ezen 1969 előtt írt mondatai, mára, XVI. Benedek pápa kormányzására szinte prófétai jelleggel bírnak.
A mai világméretű kilátástalan politikai és gazdasági helyzetet a 19. századi liberális burzsoá társadalom hibái, a demokratikus rendszer logikája, a pártok anarchiája és a kulturális élet demagógiája idézte elő, állapítja meg Molnár Tamás. De mivel szellemi téren változatlanul a forradalmárok az egyeduralkodók, e folyamatoknak még a kialakulását, okait sem tárja fel senki, mert azoknak, akik erre képesek lennének, vagyis az ellenforradalmároknak még az események nyilvános értelmezésére sincs meg a lehetőségük.
Mára odáig fajult a helyzet, hogy az ellenforradalmárok, vagyis a tisztánlátók, a valóságot szemlélő és megoldani akaró, nem pedig az utópiákat kergető értelmiségiek, elfogadott ténynek tartják, hogy a bomlási folyamat visszafordíthatatlanná vált. Az ellenforradalmárok a bajok szellemi gyökereit tárják fel, szöges ellentétben a forradalmárokkal, akik mindig arról szónokolnak, hogy minden jó lesz, ha ők formálhatják a jövőt. Oliveira Salazar már évtizedekkel ezelőtt így beszélt: „Az tölt el aggodalommal, hogy szemmel láthatóan egyetlen államférfit sem foglalkoztat a tartalom és a benső élet ezen elvesztése, az erkölcs eltűnése és a nemzeteket egybefoglaló létfontosságú kötelékek elszakadása. Nem látják, hogy maga az ember vált fenyegetetté élettevékenységeiben.”
Az utópiákat kergető forradalmárok az általuk uralt sajtó, nevelés, oktatás segítségével azt tanítják évtizedek óta, hogy a történelem célja az anyagi jólét. Az ily módon átmosott agyú emberek természetesen nem fogják megérteni, ha az ellenforradalmárok arról beszélnek, hogy valóságos kapcsolat van a szellemi és erkölcsi igazság és a civilizációk lényege között.
Hiába figyelmeztettek sokan arra, hogy az elmúlt századok forradalmai (1789, 1917, 1945, 1990) során egyre több „valóban lényeges” dolog tűnt el az életből, „nem számít, milyen sokan voltak vagy vannak, mert emberek tömege is gyengévé lesz, ha elszigetelődik”, ha elzárják előle a megszólalás lehetőségét.
De nem csak az agyonhallgatás, hanem a felaprózódás és a szervezettség hiánya is gyengíti az ellenforradalmárok táborát, az utópisták rendszerint sokkal kevesebb létszámú, de annál szervezettebb és fanatikusabb csoportjával szemben.
Az is gyengíti az ellenforradalmárokat, hogy mint koruk gyermekei, hisznek abban, hogy szükségük van a tömegek támogatására, a sajtó általi elfogadásra, és mivel egyikkel sem rendelkeznek, képtelenek közösen és határozottan fellépni.
Molnár Tamás a fejezet vége felé tér rá az eddig elmondottaknak az Egyházban mutatkozó megnyilvánulására. „A katolikus tömegeket szinte teljes egészében joggal lehet ellenforradalmároknak nevezni, abban az értelemben, hogy soha nem kívánták s még csak el sem képzelték a II. Vatikáni Zsinatot és különösen a zsinat utáni korszak által eredményezett változásokat. Természetesen még kevésbé vagy egyáltalán nem voltak felkészülve e változások és a nyomukban támadó szomorú zűrzavar megtapasztalására, mivel az Egyházat kősziklának tekintették, mióta Péter megkapta a kulcsokat, s mivel a katolikus tanításnak mélységesen forradalomellenes jellege van. Ám a rombolás munkája olyan gyors volt, hogy amikor XXIII. János meghalt és VI. Pál lett az utóda, az egész épület remegett, és még a dogmatikai és tanítóhivatali alapzatban is repedések mutatkoztak. … Így a zsinat következményei (Yves Congar atya kifejezésével az Egyház »októberi forradalma«) igazi terrorként hatottak, amilyennek a katolikusok, mint katolikusok még sohasem voltak kitéve, s ezért teljesen fegyvertelenül álltak vele szemben.
Sokkal több vált hirtelen kérdésessé, mint 500 millió katolikus hite: a hitetlenség szakadéka nyílott meg minden vallásos ember lába előtt. Minden egyéni és társadalmi érték, egy világ alapzata látszott összeomlani, a mélységbe taszítva az ellenforradalmiságot a hozzá kapcsolódó transzcendens renddel együtt. Az ellenforradalmi monarchista elmélet gyökere az a meggyőződés, hogy az uralkodó Istennel érintkezik, de az ellenforradalmárok még a királyok bukása esetén sem éreznek ontológiai vákuumot, hiszen a monarchia függ az Egyháztól, nem pedig az Egyház a monarchiától. Ugyanez érvényes minden más ellenforradalmi intézményre, elvre és meggyőződésre. De ha az Egyházban felfordulás van, hirtelen egy ontológiai semmi jelenik meg, amely minden egyebet szó szerint értelmetlenné tesz, vagy a legjobb esetben üresség fölött egyensúlyozóvá. Így az Egyház az ellenforradalmárok számára, még ha nem katolikus is, egy nagyon valóságos értelemben a lényegeset jelenti, amellyel kapcsolatban alkunak nincs helye. … Az Egyház monarchikus szerkezete nem engedi meg a katolikusnak, hogy »stratégiai visszavonulás«-okat hajtson végre: ezért egymás után csapkodják őt a hullámok, s miközben a lába alatt a szikla gyorsan porrá morzsolódik, csak annak reménye marad számára, hogy az egész valamiképpen mégis megőrződik és helyre állíttatik.”
Az Egyház „októberi forradalma” okozott „kár félelmetes méretű, s a hívekre mért szenvedés nagyobb, mint bármikor az elmúlt kétezer évben, mert azok, akik kimérik, egyházi emberek, s azok, akik nem tanúsítanak ezzel szemben semmi ellenállást, szintén egyházi emberek”, összegzi Molnár Tamás az ellenforradalmárnak, azaz „katolikusnak” megmaradt hívek állapotát, mely mára nemhogy enyhült, de lényegesen súlyosbodott.
A katolikus Egyház csaknem kétezer évig, mint az abszolút igazság birtokosa, minden külső hatással szemben ellenálló és kritikus volt. „A mi korunkban viszont néhány évnél kevesebb is elég volt ahhoz, hogy bejuttassák a hitetlenség forradalmát a hit fellegvárába.” Hogy ez hogyan sikerülhetett? Molnár Tamás szerint azért, mert „a forradalomnak közvetlen nyomást gyakorló módszerei vannak, terrorista módszerek, amelyek zavarba hozták az Egyház ellenállási ritmusát, a szembenállásból, kipróbálásból és végső elfogadásból vagy elvetésből álló bölcs ritmust. A forradalom, amelyhez a zsinat csak az alkalmat szolgáltatta, rohammal vette be az Egyházat, ahogyan a Bastille-t és a Téli Palotát is.”
Azt a tényt pedig, hogy az ellenforradalmár katolikus hívek még mindig reménykednek a pápában, a professzor úr ezzel magyarázza: „A katolikus ellenforradalmárok, akiket papjaik, bíborosaik, püspökeik, teológusaik elhagynak, vagy rosszabb esetben gúnyolnak és megfélemlítenek, nem fordulhatnak máshová, mint a végső természetfeletti menedékhez: remélhetik, hogy a pápa megvédi a hitüket.”
De hogy hiába remélték és azóta is hiába remélik, annak az az oka, hogy a pápa/pápák „elemezték a helyzetet, és arra a következtetésre jutottak, hogy nem lehet a forradalom ellenében kormányozni, noha haszonnal lehet alkalmazni ellenforradalmi stílust a kormányzásban.” Így a katolikus hívek nagy többsége „továbbra is hősük hatása alatt áll, kellőképpen hosszú ideig vaknak bizonyulva újabb vereségükkel szemben”.
A professzor úr ezen 1969 előtt írt mondatai, mára, XVI. Benedek pápa kormányzására szinte prófétai jelleggel bírnak.
Hetedik (utolsó) fejezet
A II. világháború után a hatalmat szinte mindenütt a világon – látszólag végérvényesen – a forradalmi szellemiség vette át, illetve tartja továbbra is kézben. „A forradalmároknak sikerült a világot ... hamis fogalmak takarójával beborítani. Ezért a világ az e fogalmak és … az útjukat szüntelenül keresztező valóság közötti folyamatos összecsapás állapotában él.” [Ez olyan alapvető megállapítás, mely jelenünket a legjobban teszi érthetővé.]
Az ellenforradalmárok, a valóság „reménytelen harcosai”, sokkal jobban, mint eddig bármikor, teljesen tehetetlenek. Ráadásul kínlódásukat még az is növeli, hogy egyfelől előre látják a kikerülhetetlen pusztulást, másfelől egyedül ők azok, akik ellenállnak, de valóságosan és átvitt értelemben is megkötözik őket a forradalmárok és az utóbbiaknak még mindig – vagy inkább újra – vakon hívő tömegek.
A professzor úr következő – szinte jósként leírt – mondatai annyira a mai valóságot ábrázolják, hogy szó szerint kell idézni: „Ahogyan az intézmények és közösségek, melyekről eddig azt hitték, mérsékletet, mértéket és észszerűséget képviselnek, eszüket vesztve vetik bele magukat a zűrzavarba, évről évre növekszik az erőszak és kegyetlenség potenciálja, mert meggyőzés eredményeképpen hatalmas tömegek tűzik ki célul az utópiát. Mivel ez a remény örökösen meghiúsul, s ugyanakkor újra meg újra hatni kezd, az őrjöngés lángjai mind magasabbra csapnak. Az ígéret és csalódás, majd a merészebb ígéret és még mélyebbre zuhanás dialektikája fokozatosan eltorzítja a valóságot, amelyet már pusztán a hatalom és a hatalmi vákuum terének látnak, s amely egyre ellenállhatatlanabbul csábít uralomra. A forradalmi logika, azaz a hegeli dialektika vége a minden ember feletti totális uralom igazolása.”
Ezen a helyzeten az sem segít, hogy néhányan, még a forradalmi filozófusok közül is, belátják, hogy az új világrend alapjául szolgáló „új ember” nem teremtődött meg. Mivel mindent erre az elképzelésre, erre az ábrándra építettek, ennek elmaradása valójában mindazt maga alá temeti, amit elérni akartak vele: azaz a megreformált, jobb világot.
Az ellenforradalmárok persze itt is csak a logikát, a józan észt tudják érvként használni, amikor azt mondják, hogy óriási naivitás azt képzelni, hogy valamilyen szólam képes legyőzni a régi Ádám természetes tökéletlenségeit. A világ persze, mint mindig, ebben sem hallgatott/halgat a józanságra, és elfogadta, és még ma is elfogadja az „új ember” megteremtésének lehetőségét, és ezt ilyen jelszavakban fejezte/fejezi ki: „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, „a demokrácia számára biztos világot”, „békés átmenetet a szocializmusba”.
A nyilvánvaló politikai kudarc azonban végzetesen hozza magával a kulturális terrort. A forradalmi folyamat a társadalom egyetlen résztvevőjénél, tagjánál sem áll meg, magába omlaszt, átitat mindent, ami az embert körülveszi.
És mindeme tevékenységében a forradalmi lendületet az sem hátráltatja, hogy a maga táplálta nyugtalanság egyre csak nő, amivel nemcsak, hogy nem tud megbirkózni, de éppen ő gerjeszti. Mannheim Károly szerint, a forradalmi beállítottság „nem azzal küzdi le a konkrétat, hogy egy másik konkrétat akar annak helyébe állítani, de azzal, hogy egy másik rendszeres kezdet lehetőségére törekszik.”
Ezért hat a forradalom bénítóan a józanul gondolkodókra, és ezért tűnik legyőzhetetlennek, mert a forradalmárok soha nem fogják belátni tévedésüket, hanem mindig azzal próbálják elkerülni a felelősségre vonást, hogy azt állítják, minden rossz a múlt, az ellenforradalmi rendszer hibája, és ha a forradalom végre győzni fog, minden problémát meg fog oldani. Ezért mindig ígér, és minden újabb balsiker után is csak azt hajtogatja, hogy ha őrá és csakis őrá hallgatnak, minden rendbe jön. A forradalmár minden konkrét helyzetet és ezeknek képviselőit irracionálisnak tartja, és ezeket hibáztatja minden balsikeréért.
A történelem azt mutatja, hogy a forradalmakat ezért nem lehet legyőzni. A forradalmaknak, a forradalmi helyzeteknek tehát csak akkor lesz végük, ha saját tehetségtelenségükbe maguk pusztulnak bele. Persze amíg ez a vég bekövetkezik, a forradalmárok mindenre jogot maguknak formálnak, így az erőszak és a terrorhoz való folyamodás jogát is, amivel gyakorlatilag teljes pusztulást hagynak maguk után.
A professzor úr ezután a terrorról ír, mely szerinte „a dac és a kihívás aktusa, amely által egy hagyományosan szent személyt, tisztséget, intézményt vagy szimbólumot megszentségtelenítenek. Hatásának lényege nem személy vagy személyek fizikai elpusztítása, hanem az, hogy megrendíti egy adott közösség hitét az elfogadott értékekben és szokásokban, s ezek mögött a dolgok állandóságában”.
Egy terror-cselekmény ezért hat mindig bénítólag az emberiségre, azt a hatást kelti, hogy ezentúl minden lehetséges, semmi sem elkerülhetetlen. Ezért számít terrorcselekménynek a múlt lerombolása, az évszázados beidegződések eltörlése is. Vagyis a terror nem minden esetben valóságos tett. Éppen azok tartoznak a legdurvább formái közé, melyeket nem az utcán bombával, hanem a színdarabokban, a filmekben stb. követnek el a jóízlés ellen. De ide tartoznak a püspökök, a papok [mint például a mostani osztrák ú. n. plébános-mozgalom], a teológusok kihívása a pápa, a katolikus tan ellen, az intézmények elleni kihívás, például a diákok 1968-as lázadása stb.
De ugyanígy terror uralkodik ma az irodalom és a filozófia területén is, mert ezeket „már nem diszciplínaként, hanem eszközökként” kezelik, „amelyek arra szolgálnak, hogy gyökerestől tépjék ki az ember összes eddig létező képét és fogalmát”. Az új korok izmusai, például a marxizmus, a pszichoanalízis, az egzisztencializmus stb. „vagy elemeire redukálja az embert, melyben az utóbbi nem ismerhet magára, s amelyek felé éntudata, öntudata nem építhet hidat, vagy addig kisebbíti, míg fel nem oldódik egy tőle független, őt elnyomó struktúrában”. A modern forradalmárok már annyira sem törődnek Istennel, hogy tagadnák, egyszerűen nem vesznek Róla tudomást, ezért nem is Őt támadják, hanem az embert, akit viszont még nem képesek elpusztítani, ezért fordulnak ennek alkotásai felé, azt zúzzák szét, a filozófiát, a történelmet, a művészetet, az irodalmat.
A média, ami gyakorlatilag teljes egészében a forradalmárok kezében van, ma az utolsó szakaszát végzi el annak a folyamatnak, mely az ellenforradalmárok kiiktatását szolgálja. Az első lépésben kisebbségbe kényszerítették, a másodikban elszigetelték és agyonhallgatták őket, most a harmadik, utolsó stádiumban a terror módszereivel mindenfajta ellenforradalmi fogalmat és formát diszkreditálnak és felbomlasztanak.
Mindezek eredményeképpen „a forradalmi tanításban rejlő romboló erő végül keresztülvitte minden nyugati intézmény döntő meggyengítését: az egyházét, az államét, a bíróságokét, az egyetemét, a hadseregét és a kulturális életét”.
Molnár Tamás arra a kérdésre, hogy az intézmények miért hódolnak be a forradalomnak, azt válaszolja, hogy a forradalmi ideológia, mely az intézményekben, mint a stabilitás szimbólumaiban, ellenséget lát, első lépésben ezen intézmények vezetőinek – a püspököknek, a professzoroknak, a bíráknak – elméjébe a saját legitimitásukban való kételkedést ülteti el. Ezután a vezetés a forradalmár érzületű papok, bírák, szociológusok, szakértők stb. kezébe kerül, akik először „bírái, majd felszámolói lesznek ezen intézményeknek”, illetve az általuk képviselt szellemiségnek.
A professzor úr szerint a jelen abban különbözik a múlttól, hogy nem egyes forradalmi kitörések zajlanak, hanem az első világháború óta „folyamatos forradalmi helyzetben vagyunk”. Ráadásul ennek nem is csak egy bizonyos célja van, például a gazdasági jólét vagy valamely társadalmi csoport emancipációja, hanem egy „általánossá lett forradalmi tartalommal és stílussal szembesülünk, egy nihilista dühöngéssel, egy állandó és válogatás nélkül alkalmazott terrorral”,
A forradalmi erők ugyanúgy nem tőrödnek ma sem a valósággal, mint a francia forradalom idején, ügyet sem vetnek a valóságos szükségletekre, aminek az a következménye, hogy legjobban a kisemberek, a szegények szenvednek most is. A forradalom ma ugyanúgy, mint a történelemben bármikor, „békés népeket terrorizál, zűrzavarokat támaszt rendezett társadalmakban, stagnálást okoz a gazdaságban, fiatalok tömegeit akadályozza a tanulásban, megbotránkoztatja a híveket a maguk kultuszformáiban”.
A forradalom képviselői beépülnek a társadalomba, szerkezetét így belülről bomlasztják, majd összetákolják, hogy utána újból szétzilálják és ismét összerakják.
Molnár Tamás végül a lehetséges megoldásra tér rá, melyet szerinte nem az ellenforradalmárok puszta politikai hatalomátvétele jelentene, hanem az, ha az ellenforradalmárok szellemi téren vennék át a hatalmat és a kultúrát formálnák át, hogy ezzel az emberek újra érzékenyek váljanak a szellem és az igazság szavára.
Minderre azonban, emberi szemmel nézve, már nemigen kerül sor, hiszen a forradalmi erők elérték a két forradalom előtti rend két legfontosabb megtestesítőjét, az Egyesült Államokat és az Egyházat is. „Civilizációnknak kétségkívül vége lesz azon a napon, amikor a katolikus egyház és az Egyesült Államok csatlakozik a forradalomhoz” – jelenti ki Molnár Tamás – valamikor az 1960-as évek végén.
És mivel ez a csatlakozás mára már bekövetkezett, nem túlzás azt állítani, hogy civilizációnk összeomlott, és visszatértünk a civilizáció előtti időkbe – aminek minden nap egyre több és több jelét tapasztalhatjuk meg.
Az ellenforradalmárok, a valóság „reménytelen harcosai”, sokkal jobban, mint eddig bármikor, teljesen tehetetlenek. Ráadásul kínlódásukat még az is növeli, hogy egyfelől előre látják a kikerülhetetlen pusztulást, másfelől egyedül ők azok, akik ellenállnak, de valóságosan és átvitt értelemben is megkötözik őket a forradalmárok és az utóbbiaknak még mindig – vagy inkább újra – vakon hívő tömegek.
A professzor úr következő – szinte jósként leírt – mondatai annyira a mai valóságot ábrázolják, hogy szó szerint kell idézni: „Ahogyan az intézmények és közösségek, melyekről eddig azt hitték, mérsékletet, mértéket és észszerűséget képviselnek, eszüket vesztve vetik bele magukat a zűrzavarba, évről évre növekszik az erőszak és kegyetlenség potenciálja, mert meggyőzés eredményeképpen hatalmas tömegek tűzik ki célul az utópiát. Mivel ez a remény örökösen meghiúsul, s ugyanakkor újra meg újra hatni kezd, az őrjöngés lángjai mind magasabbra csapnak. Az ígéret és csalódás, majd a merészebb ígéret és még mélyebbre zuhanás dialektikája fokozatosan eltorzítja a valóságot, amelyet már pusztán a hatalom és a hatalmi vákuum terének látnak, s amely egyre ellenállhatatlanabbul csábít uralomra. A forradalmi logika, azaz a hegeli dialektika vége a minden ember feletti totális uralom igazolása.”
Ezen a helyzeten az sem segít, hogy néhányan, még a forradalmi filozófusok közül is, belátják, hogy az új világrend alapjául szolgáló „új ember” nem teremtődött meg. Mivel mindent erre az elképzelésre, erre az ábrándra építettek, ennek elmaradása valójában mindazt maga alá temeti, amit elérni akartak vele: azaz a megreformált, jobb világot.
Az ellenforradalmárok persze itt is csak a logikát, a józan észt tudják érvként használni, amikor azt mondják, hogy óriási naivitás azt képzelni, hogy valamilyen szólam képes legyőzni a régi Ádám természetes tökéletlenségeit. A világ persze, mint mindig, ebben sem hallgatott/halgat a józanságra, és elfogadta, és még ma is elfogadja az „új ember” megteremtésének lehetőségét, és ezt ilyen jelszavakban fejezte/fejezi ki: „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, „a demokrácia számára biztos világot”, „békés átmenetet a szocializmusba”.
A nyilvánvaló politikai kudarc azonban végzetesen hozza magával a kulturális terrort. A forradalmi folyamat a társadalom egyetlen résztvevőjénél, tagjánál sem áll meg, magába omlaszt, átitat mindent, ami az embert körülveszi.
És mindeme tevékenységében a forradalmi lendületet az sem hátráltatja, hogy a maga táplálta nyugtalanság egyre csak nő, amivel nemcsak, hogy nem tud megbirkózni, de éppen ő gerjeszti. Mannheim Károly szerint, a forradalmi beállítottság „nem azzal küzdi le a konkrétat, hogy egy másik konkrétat akar annak helyébe állítani, de azzal, hogy egy másik rendszeres kezdet lehetőségére törekszik.”
Ezért hat a forradalom bénítóan a józanul gondolkodókra, és ezért tűnik legyőzhetetlennek, mert a forradalmárok soha nem fogják belátni tévedésüket, hanem mindig azzal próbálják elkerülni a felelősségre vonást, hogy azt állítják, minden rossz a múlt, az ellenforradalmi rendszer hibája, és ha a forradalom végre győzni fog, minden problémát meg fog oldani. Ezért mindig ígér, és minden újabb balsiker után is csak azt hajtogatja, hogy ha őrá és csakis őrá hallgatnak, minden rendbe jön. A forradalmár minden konkrét helyzetet és ezeknek képviselőit irracionálisnak tartja, és ezeket hibáztatja minden balsikeréért.
A történelem azt mutatja, hogy a forradalmakat ezért nem lehet legyőzni. A forradalmaknak, a forradalmi helyzeteknek tehát csak akkor lesz végük, ha saját tehetségtelenségükbe maguk pusztulnak bele. Persze amíg ez a vég bekövetkezik, a forradalmárok mindenre jogot maguknak formálnak, így az erőszak és a terrorhoz való folyamodás jogát is, amivel gyakorlatilag teljes pusztulást hagynak maguk után.
A professzor úr ezután a terrorról ír, mely szerinte „a dac és a kihívás aktusa, amely által egy hagyományosan szent személyt, tisztséget, intézményt vagy szimbólumot megszentségtelenítenek. Hatásának lényege nem személy vagy személyek fizikai elpusztítása, hanem az, hogy megrendíti egy adott közösség hitét az elfogadott értékekben és szokásokban, s ezek mögött a dolgok állandóságában”.
Egy terror-cselekmény ezért hat mindig bénítólag az emberiségre, azt a hatást kelti, hogy ezentúl minden lehetséges, semmi sem elkerülhetetlen. Ezért számít terrorcselekménynek a múlt lerombolása, az évszázados beidegződések eltörlése is. Vagyis a terror nem minden esetben valóságos tett. Éppen azok tartoznak a legdurvább formái közé, melyeket nem az utcán bombával, hanem a színdarabokban, a filmekben stb. követnek el a jóízlés ellen. De ide tartoznak a püspökök, a papok [mint például a mostani osztrák ú. n. plébános-mozgalom], a teológusok kihívása a pápa, a katolikus tan ellen, az intézmények elleni kihívás, például a diákok 1968-as lázadása stb.
De ugyanígy terror uralkodik ma az irodalom és a filozófia területén is, mert ezeket „már nem diszciplínaként, hanem eszközökként” kezelik, „amelyek arra szolgálnak, hogy gyökerestől tépjék ki az ember összes eddig létező képét és fogalmát”. Az új korok izmusai, például a marxizmus, a pszichoanalízis, az egzisztencializmus stb. „vagy elemeire redukálja az embert, melyben az utóbbi nem ismerhet magára, s amelyek felé éntudata, öntudata nem építhet hidat, vagy addig kisebbíti, míg fel nem oldódik egy tőle független, őt elnyomó struktúrában”. A modern forradalmárok már annyira sem törődnek Istennel, hogy tagadnák, egyszerűen nem vesznek Róla tudomást, ezért nem is Őt támadják, hanem az embert, akit viszont még nem képesek elpusztítani, ezért fordulnak ennek alkotásai felé, azt zúzzák szét, a filozófiát, a történelmet, a művészetet, az irodalmat.
A média, ami gyakorlatilag teljes egészében a forradalmárok kezében van, ma az utolsó szakaszát végzi el annak a folyamatnak, mely az ellenforradalmárok kiiktatását szolgálja. Az első lépésben kisebbségbe kényszerítették, a másodikban elszigetelték és agyonhallgatták őket, most a harmadik, utolsó stádiumban a terror módszereivel mindenfajta ellenforradalmi fogalmat és formát diszkreditálnak és felbomlasztanak.
Mindezek eredményeképpen „a forradalmi tanításban rejlő romboló erő végül keresztülvitte minden nyugati intézmény döntő meggyengítését: az egyházét, az államét, a bíróságokét, az egyetemét, a hadseregét és a kulturális életét”.
Molnár Tamás arra a kérdésre, hogy az intézmények miért hódolnak be a forradalomnak, azt válaszolja, hogy a forradalmi ideológia, mely az intézményekben, mint a stabilitás szimbólumaiban, ellenséget lát, első lépésben ezen intézmények vezetőinek – a püspököknek, a professzoroknak, a bíráknak – elméjébe a saját legitimitásukban való kételkedést ülteti el. Ezután a vezetés a forradalmár érzületű papok, bírák, szociológusok, szakértők stb. kezébe kerül, akik először „bírái, majd felszámolói lesznek ezen intézményeknek”, illetve az általuk képviselt szellemiségnek.
A professzor úr szerint a jelen abban különbözik a múlttól, hogy nem egyes forradalmi kitörések zajlanak, hanem az első világháború óta „folyamatos forradalmi helyzetben vagyunk”. Ráadásul ennek nem is csak egy bizonyos célja van, például a gazdasági jólét vagy valamely társadalmi csoport emancipációja, hanem egy „általánossá lett forradalmi tartalommal és stílussal szembesülünk, egy nihilista dühöngéssel, egy állandó és válogatás nélkül alkalmazott terrorral”,
A forradalmi erők ugyanúgy nem tőrödnek ma sem a valósággal, mint a francia forradalom idején, ügyet sem vetnek a valóságos szükségletekre, aminek az a következménye, hogy legjobban a kisemberek, a szegények szenvednek most is. A forradalom ma ugyanúgy, mint a történelemben bármikor, „békés népeket terrorizál, zűrzavarokat támaszt rendezett társadalmakban, stagnálást okoz a gazdaságban, fiatalok tömegeit akadályozza a tanulásban, megbotránkoztatja a híveket a maguk kultuszformáiban”.
A forradalom képviselői beépülnek a társadalomba, szerkezetét így belülről bomlasztják, majd összetákolják, hogy utána újból szétzilálják és ismét összerakják.
Molnár Tamás végül a lehetséges megoldásra tér rá, melyet szerinte nem az ellenforradalmárok puszta politikai hatalomátvétele jelentene, hanem az, ha az ellenforradalmárok szellemi téren vennék át a hatalmat és a kultúrát formálnák át, hogy ezzel az emberek újra érzékenyek váljanak a szellem és az igazság szavára.
Minderre azonban, emberi szemmel nézve, már nemigen kerül sor, hiszen a forradalmi erők elérték a két forradalom előtti rend két legfontosabb megtestesítőjét, az Egyesült Államokat és az Egyházat is. „Civilizációnknak kétségkívül vége lesz azon a napon, amikor a katolikus egyház és az Egyesült Államok csatlakozik a forradalomhoz” – jelenti ki Molnár Tamás – valamikor az 1960-as évek végén. És mivel ez a csatlakozás mára már bekövetkezett, nem túlzás azt állítani, hogy civilizációnk összeomlott, és visszatértünk a civilizáció előtti időkbe – aminek minden nap egyre több és több jelét tapasztalhatjuk meg.
Utószóként Molnár Tamás olyan megállapításokkal, olyan helyzetek leírásával fejezi be könyvét, melyek korunkban mind megfigyelhetők (például az első hazánk, a második az Egyház életében).
A forradalom, még ha hódító is, képtelen „rendet teremteni a maga zavaros belső világából. Ha győzne, az állandó rendetlenség állapotát hozná létre, egymásra következő »szituációk« egyfajta őrült táncát. A forradalom minden rendet lerombol, még azt is, amelyet egy adott pillanatban maga állít fel. Egy forradalmi rendszert csak olyan osztály tehet tartóssá, amely, miután hasznot húzott belőle, vaskézzel kormányoz. Így a forradalmi győzelem mindig félelmetes stagnálást eredményez. Ha viszont a forradalom nem győz, hanem csupán destruktív tényező marad egy nem forradalmi társadalomban, elbátortalaníthatja az utóbbit, megtámadja egészséges alapjait, a terror állapotában tartja.”
Az ellenforradalmárok feladatát a professzor úr a következőképpen határozza meg: Az ő feladatuk „egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit. Ez nem látványos feladat, s teljesítése során nincs végső győzelem: sikereit inkább az elmékben és lelkekben aratja, mint a fórumokon. Véget nem érő munka, mindennapos teher. És így kell elvégezni, nap nap után.”
A forradalom, még ha hódító is, képtelen „rendet teremteni a maga zavaros belső világából. Ha győzne, az állandó rendetlenség állapotát hozná létre, egymásra következő »szituációk« egyfajta őrült táncát. A forradalom minden rendet lerombol, még azt is, amelyet egy adott pillanatban maga állít fel. Egy forradalmi rendszert csak olyan osztály tehet tartóssá, amely, miután hasznot húzott belőle, vaskézzel kormányoz. Így a forradalmi győzelem mindig félelmetes stagnálást eredményez. Ha viszont a forradalom nem győz, hanem csupán destruktív tényező marad egy nem forradalmi társadalomban, elbátortalaníthatja az utóbbit, megtámadja egészséges alapjait, a terror állapotában tartja.”
Az ellenforradalmárok feladatát a professzor úr a következőképpen határozza meg: Az ő feladatuk „egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit. Ez nem látványos feladat, s teljesítése során nincs végső győzelem: sikereit inkább az elmékben és lelkekben aratja, mint a fórumokon. Véget nem érő munka, mindennapos teher. És így kell elvégezni, nap nap után.”
Forrás: http://www.katolikus-honlap.hu/1001/molnar.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tisztelt olvasóink!
A forradalmi demagógiától áthatott és/vagy igénytelen megjegyzéseket töröljük, kérjük ennek szellemében szóljanak hozzá bejegyzéseinkhez!